(Im-)Morál

2013. augusztus 03. - Tágrazártszemmel

Általában mások problémáiról szokásom írni, ez esetben azonban kivételt teszek. Most először, saját nyomoromat szeretném elhistóriázni.

Hosszú munkakeresés után, végre lett munkahelyem, üzletvezető lettem, mint már oly sok éve. Főnököm megkért, hogy segítsek Neki magam mellé kollégát találni, nosza, feladtunk egy hirdetést és vártunk. Ömlöttek persze a CV-k, ezen meg sem lepődtem, hiszen óriási a munkanélküliség. Itt szeretném jelezni, hogy kereskedelmi területre kerestünk embert, ehhez képest, az önéletrajzot küldők nagy százaléka, még csak pénztárgépet sem látott életében! Még ezen sem akadtam volna fönn különösebben, azon viszont már igen, hogy az önéletrajzok sem küllemben, sem tartalmilag nem feleltek meg, még a minimális elvárásoknak sem.

A csatolt képekről külön is szeretnék szót ejteni: lehet, hogy rosszul gondolom, de azon a véleményen vagyok, hogy amennyiben célom az elhelyezkedés, igyekszem egy visszafogott, ámde jól sikerült fotót beilleszteni a CV-be, ami lehetőleg nem a múlt században készült rólam, hanem mondjuk egy évnél nem régebbi. Úgy látszik, én vagyok súlyosan maradi, valamint túl igényes, ugyanis nem csak vállalhatatlan fotókkal felcsigázott önéletrajzok érkeztek, de olyan is akadt, aki nem kevesebb, mint hét (igen: HÉT!) képet mellékelt önnön corpus-áról, nem is akármilyeneket: dögösen cicás, a szélrózsa minden irányába domborodós sorozatot, nagyjából olyanokat, amilyeneket a tini lányok szoktak feltölteni a Facebook-ra. (tükörben pózolós enmagukat megörökítvén, Hello Kitty-s mobiljukkal, a feredőszoba tükrében…)

Főnökömről annyit tudni kell, hogy Ő egy harcedzett, sokat tapasztalt üzletember, de még Ő is megomlott egy-egy ilyen Manci láttán, majd közölte, hogy nem az év Playmate-jét keressük, hanem munkaerőt és csuklóból delete-ezte az „esze semmi, dugd meg jól”-típusú Hölgyeket.

Végül persze, a több mint négyszáz jelentkező közül, csak sikerült állásinterjúra hívni, egy maréknyi, alkalmasnak tűnő embert. Megkezdtük tehát az interjúkat. Utóbb kiderült, hogy a már bezsűrizett versenyzők is hagytak maguk után némi kívánni valót. Volt, aki fotón még visszafogott és szerényke volt, mint a mezei virág, személyes találkozásnál azonban kiderült, hogy lazán lehetne a következő a címerpajzs felirata: „Abszolút multifunkcionális vagyok; szopok, nyalok, gombot varrok…” Konkrét esetet idéznék: megérkezett a Hölgy, köldökig dekoltáltan, push-up melltartóba gyűrt bögyökkel, majd a másodperc tört része alatt felfogta, hogy a Boss férfi (JÉ!) és, mint a moszkvai Olimpia előképe, behajolt „tárgyalni”… Szegény lányka nem tudhatta, hogy Főnököm egy falkányi róka ravaszságával és sokévnyi emberismerettel van megáldva, valamint azt sem, hogy intellektusánál fogva, már régen nem rezzen, az ilyen Jedi elme trükkökre. Nagyvezérem tehát, Buddhát megszégyenítő, bölcs mosollyal konstatálta a tényt, miszerint egy pár női emlőt kapott az orcájába, majd rezzenéstelen tárgyilagossággal előadta a munkába állás feltételeit. A Hölgy szomorúan nyugtázta, hogy munkakörében egyetlen olyan feladat sem lesz, amit majdan térdelve kell végrehajtania…

Nem ragozom, lényeg, hogy megszületett a befutó, lett végre kolléganőm, sejj! Ja. Kerek két hetet bírt, de itt most nem részletezném, hogy miért hagyott el mégis bennünket, legyen elég annyi, hogy állítása szerint jobb ajánlatot kapott. (ahol feltételezem, nem kell betartani a szabályokat és meg lehet vétózni a Vezető utasításait… no comment!)

Egyedül maradtam tehát, meg sem mondom hány napig váltótárs nélkül, mert leírni is utálom! Kezdődött előröl a kálvária, a még esélyesek CV-it előrelátóan nem dobtam ki, ezért ismét telefonáltam, sikerült is találni egy másik Hölgyet. Ó, boldogság, hamarosan már nem kell minden hajnalban bemennem! Hogy én milyen naiv bírok lenni, arra szavam sincs! A Hölgy ugyanis egy napot velem töltött, minden nagyon tetszett neki, úgy tűnt, sem a munkával nincs baja, sem a személyem nem elviselhetetlen számára, joggal feltételeztük tehát, hogy végre megleltük az Igazit. Aznap este Főnököm hozta is a munkaszerződést, amit a Hölgy alá is írt. Magam részéről, ekkor már széles vigyor kíséretében vágtam a centit, hogy na, de most már valóban, csak pár nap és megszületik az első szabadnapom!

Másnap reggel jön a telefon Őhölgységétől. Közölte, hogy sajnálja, de neki ez a munka túl sok és túl bonyolult, inkább ő mégis passzolná. Pár percig nem kaptam szikrát bevallom, aztán kisírtam magam és felhívtam a Főnökömet, hadd örüljön Ő is velem…

Azóta van már kolléganőm, aki úgy tűnik, (csak halkan merem mondani) hogy mindenben megfelelő lesz, jelenleg is azért tudom ezt leírni, mert itthon vagyok végre, Ő dolgozik! Az egész mizériát, csak azért osztom meg a nyájas Olvasókkal ilyen részletesen, mert azt harsogja minden média és persze az forog közszájon is, hogy milyen hatalmas a munkanélküliség és milyen nagyon nehéz rendes munkát találni!

Nos, akkor íme a másik oldal, ez itt kérem szépen a munkáltató szemszöge! Most már a tapasztalat mondatja azt velem, hogy sok esetben marhára nem arról van szó, hogy azért nem kapnak egyesek munkát, mert mindenki ki akarja őket zsákmányolni! Főnökömről csak annyit, hogy egy korrekt, becsületes Ember, (IGEN, nagy E-vel!) aki mindenéért, amije csak van, kőkeményen megdolgozott, nem egy újgazdag zsúrpubi, akinek csak pénze van, de esze nincs! Emellett emberségből is tarthatna továbbképzést, pár olyan díszf@sznak, akik mostanában cégvezetői székben ülnek! Csak egy példa erre: mikor már sokadik napja dolgoztam reggeltől-estig, bejött hozzám, megtanulta a kasszaprogram használatát, majd hétvégén, a jól megérdemelt pihenő idejét feláldozva, ott maradt délután, engem meg hazaküldött aludni! A szó szoros- és átvitt értelmében is Ember, további magasztalásától most csak azért tekintek el, mert valószínűleg olvassa majd ezeket a sorokat és nem szeretném, ha a heréjéig pirulna. :)

Summa summarum: nálunk normális fizetésért, normális munkaidőben dolgozhatott volna bárki, ráadásul olyan Vezetőnek, aki nem csak igazságos, de becsületes is! Nem állítom persze, hogy nem létezik a kizsákmányolás, sőt, magam is megjártam ezt a poklot, kerestem munkát hosszú időn keresztül, tudom jól, hogy a legtöbb esetben valóban elképesztő patkányságok zajlanak a munkaerő piacon. Nekem konkrétan most az a bajom, hogy a számtalan „szenvedő állástalan” azt sem értékeli, ami- és aki valóban értékelendő lenne!

Üzenném azon munkakeresőknek, akik hasonlóan vannak kalibrálva, mint az a két „Hölgy”, akik ott hagytak, szájig a jóban: a munkahelyen bizony dolgozni kell! Azoknak pedig, akik értelmes, jó képességű és valóban dolgozni akaró emberek, mégis munka nélkül tengődnek, sok sikert és kitartást kívánok! AMEN!

Ariana Dianis

Ha tetszik az oldal és amit olvashattok,