Megismertem valakit. Nagyon kedvesnek és szépnek találom őt. Szeretem!
Egyik este bementem egyedül az egyik bárba, mert nagyon unatkoztam. Megittam egy italt, majd egy másikat és egy harmadikat, majd belépett az ajtón Ő, akiről nem tudtam levenni a szemem. Rám nézett és mosolygott. Rögtön éreztem, hogy meg kell próbálnom megismerkedni vele. Összeszedtem minden bátorságomat és odaléptem hozzá. Köszöntem neki, Ő visszaköszönt és elkezdtünk beszélgetni. Már ott, akkor tudtam, hogy ez több lesz mint egy sima ismerkedés, beszélgetés.
Későre járt így hazaindultam, a zsebemben pedig ott lapult a telefonszám, mely akkor mindennél többet jelentett. Mosolyogtam hazafelé, mint egy kisgyermek mikor új játékot kap, nem érdekelt semmi, csak boldog volt a szívem, mert reményt keltett benne valaki...

Másnap jött a dolgos hétköznap, de Őt akkor se feledtem. Írtam neki egy SMS-t, melyre szinte rögtön jött a kedves válasz. Pont olyan kedves válasz, mint amilyenre számítottam. Legalább húsz SMS-t váltottunk aznap, aztán a munka végeztével hazasiettem, elkészültem és a megbeszélt találkozóra igyekeztem, ahol újra kedves, csillogó szemébe nézhettem.

Így teltek a napok, hetek. Nagyon megszerettem Őt. Elmentünk az állatkertbe, kirándultunk a helyekben, libegőztünk és sok más dolgot is csináltunk együtt. És elérkezett a pont ahonnan nem volt visszaút. Beleszerettem.

A kapcsolatunkban nem volt kivetnivaló, minden olyan volt amilyennek lennie kellett. Aztán három hónap elteltével felvetettem neki, mi lenne ha összeköltöznénk. Ő könnybe lábadt szemmel és hatalmas mosollyal a nyakamba ugrott és igent mondott. Rengeteg mindent át kellett hozni az Ő lakásából az enyémbe, de sikeresen berendezkedett.

Így éltünk mi ketten. Hétköznap felkeltünk, mosakodtunk, elkészültünk és indultunk a munkába. Délután mikor mindketten hazaértünk, lementünk vásárolni. Az utcán sétálva egymás mellett néztük a többi párt, kik velünk szemben jöttek. Kézen fogva, kéz a kézben.
Aztán a buszon ismét más párokba botlottunk, csókolóztak, megölelték egymást. A boltban egy fiatal pár vásárolgatott, és mikor az egyikük értetlenül állt a polc előtt, és nem találta amit keresett, párja mosolyogva nyúlt előre, levette ami kellett és megcsókolta zavart párját.
Igen, ők kimutathatják pillanatnyi reakciójukat, érzelmeiket az utcán, a tömegközlekedésen vagy épp a boltban. Senki nem szól rájuk, nem néznek rájuk megbotránkozva. Mi csak otthon a négy fal között vagyunk egy pár. Más helyeken ismerősök, barátok.

Pedig ha belegondolok, semmiben se különbözünk tőlük. Ugyan úgy szeretjük egymást mint mások, ugyan úgy dolgozunk mint mások, ugyan úgy emberek vagyunk mint mások. Csak én fiú vagyok, ő pedig lány. Ez itt a "gond". Mindenki a saját nemét szereti, ez a normális. Aki az ellenkező nemhez vonzódik, az meg betegelméjű és gusztustalan amit csinálnak. Igen, sajnos sokan így gondolkoznak. Pedig szerintem mi se vagyunk annyira mások.

- Gondoljunk egy pillanatra bele, milyen lenne egy fordított világban élni. Milyen lenne, ha nem engedhetnénk szabadjára érzéseinket, ha vissza kéne fognunk magunkat úgy, mit ahogy azok teszik, akik kicsit 'mások' mint a többiek. Nehéz lehet, de ezen csak az elfogadás segíthet.