Azt hiszem, ha a srácok folytatják ezt a "kétévente hozzuk a következőt és a lécet is átugráljuk"-dolgot, akkor nem hiába hangoztatom mindig, hogy az egyik favorit bandámról van szó. Nem a változatosság a banda szlogenje, de a bulit bármikor megcsinálják profin, keményen, dallamosan.
Mióta Bokan belépett a bandába, azóta igencsak jó irányt vettek fel az urak (bár a régi sem volt éppen rossz), ugyanis mindig tudnak egy kicsit pakolni arra a halomra pozitívan, amit már eddig is szerettünk. A Hollow Bodies indította el ezt a "változni akarok" érzést bennem, hogy kicsit odafigyelnek arra, hogy ne csak a dara és a tappingelés menjen 40 percen keresztül, hanem egy kis gondoskodás és okoskodás is legyen a lemezen. Hál' Istennek, ezzel most sincs gond, hiszen a felváltott vokáltémák és a sodró lendület még mindig azt indukálja, hogy többször is rányomjunk a restart gombra, miutána elhangzott az aktuális 11 dal. Viszont ne menjünk el amellett a tény mellett sem, hogy ez a lemez szinte egy az egyben lekopizta az előzőt és tulképp egy Hollow Bodies 2.0-val van dolgunk. Ez legutóbb az Alesana trilógia-záró konceptalbumánál szúrt szemet, de sajnos itt is meg kell említeni a dolgot annak ellenére, hogy a dalok jók és erősek. Legalábbis egy ideig...
Tracklist:
01 - Decayer
02 - Walk On Water
03 - Dead Air
04 - Up In Flames
05 - Against The Waves
06 - Looking Down From The Edge
07 - Keep What We Love
08 - Burn The Rest
09 - Oathbreaker
10 - To Those Left Behind
11 - Departures
Ilyen erős kezdéssel régen volt dolgunk, hiszen az első hat dal annyira elkap, beránt és soha nem enged, hogy talán itt meg is kellett volna állni és kiadni egy EP-t. Ezt azért mondom, mert ezután a két lassabb tétel nagyon nagy érvágás a korong vénájában, hiszen annyira visszaveszi a lendületet és a sodrást, hogy utána a címadó tétel és a lemezt záró, epikus Departures sem tudja annyira visszahozni, amennyire a srácok szerették volna. Mindenesetre én azt mondom, hogy ha 11 dalból alapból 8 nagyon jó, akkor az a három töltelék belefér, főleg a mai trendek mellett, amikor az arány általában a fordítottját szokta mutatni a jelenleginek. Igazából annyival kevesebb ez a lemez az előzőnél, hogy a kiváló vendégelőadók hiányoznak és nem sikerült annyival erősebb dalokat írni, hogy ez ne tűnjön fel. Ezzel együtt is az év egyik legjobb melodic metalcore/emocore/post-hardcore lemeze lett, nem csak ajánlott, hanem kötelező a műfaj szerelmeseinek!
Jam
