Van egy örökbecsű igazság, miszerint minden ember változik, formálódik, fejlődik élete során. Noha ez elég elcsépelten hangzik, és igaz, hogy az alapvető személyiségjegyek korán kialakulnak, ám az évek során megszerzett számtalan tapasztalat jelentősen befolyásolja és csiszolja gondolatainkat és érzéseinket.
Ez a gondolat azért jár különösen sokat mostanában a fejemben, mivel saját magamon tapasztalatom ennek az igazságát. Egész egyszerűen úgy érzem, hogy minél idősebb vagyok, annál inkább konzervatívabb. Elég furcsa ez nekem, mivel eddigi életem során mindent mondtam volna magamról, csak azt nem, hogy konzervatív volnék. Ebből kifolyólag pedig felmerül bennem néhány dolog. Tényleg én vagyok konzervatív vagy csupán a világ változott olyan irányban, ami számomra nem igazán elfogadható? Mégsem tehetek mást, mint elfogadom, beletörődök, hiszen a világból kifutni nem lehet, időt utazni meg még úgyse. Már csak amiatt is érdekes ez a kérdés, mivel a korosztályomból nem egy ember gondolkozik hasonlóképpen, mint én. Lehet, hogy van remény, és nem (feltétlenül) velem van a baj?

Az élet egy másik nagy igazsága, hogy attól, mert valami széles körben elfogadott, még nem biztos, hogy jó és helyes. Ami pedig most van, egyáltalán nem helyes. Sőt, egyre rosszabb.
Hiába, egy letűnt kor gyermekei vagyunk. A mi generációnk ugyanis két világ határán született, akkor volt gyermek, így bizonyos értelemben különbözünk az előttünk felcseperedő és az utánunk jövő generáció(k)tól. Mert az egyikből még kaptunk kicsit, a másikat pedig láttuk megszületni, kialakulni; majd láthattuk azt is, hogy a „hirtelen jött változás” idővel sokszor válik inkább pusztítóvá, mint építővé. (Erre persze csak felnőttként eszméltünk rá.) Elég kicsik voltunk ahhoz, hogy könnyen alkalmazkodjunk az újhoz, ahhoz viszont elég nagyok, hogy ne felejtsük el a régit.
A ’80-as évek elején születtem (híjj, be sokszor aggatja rám a férjem viccből a jelzőt, hogy „szoci gyerek vagy”), vagyis akkor még tartott a szocializmus, ám már lassan-lassan kezdtünk kifele jönni belőle. (Csak akkor még nem tudtuk.) Senkinek nem mondok újat, hogy akkor még teljesen más világ volt. (A rendszer miatt is, meg amiatt is, mert aztán később, a ’90-es években indult meg robbanásszerűen a technikai fejlődés.) Ebből én személy szerint nem sokat érzékeltem, de hát gyerekként nem is ez volt a dolgom. Visszagondolva csodálatos gyermekkorom volt! A „más világ” persze más gondolkodással, életfelfogással járt, ami az élet minden területére kihatott a munka világától kezdve az emberi kapcsolatokig. Emlékszem például, hogy iskoláskoromban úgy néztünk azokra az osztálytársainkra, akiknek elváltak a szülei, mint valami érdekes, Marsról jött lényekre. Ma már viszont lassan ciki, ha egy pár együtt nevel fel egy gyereket (értsd: közös gyereket), az meg pláne, ha még utána is együtt marad. Valahogy fontosabb voltak az emberi értékek; sőt, elmondható, hogy egyáltalán még voltak ilyenek, hogy aszongya: tisztesség, becsület, erkölcs, állhatatosság ésatöbbi. Más alapokat kaptunk, mint a „mai fiatalok” nagy része, és én mindig is hálás leszek a sorsnak ezért.
Mert aztán jött az új; és kezdetben tök jó volt. Bár a ’90-es évek első felében még igencsak érezhető volt a korábbi rendszer hatása, aztán idővel persze változtak a dolgok. Imádtam a ’90-es éveket! Egy kicsit régi volt, de azért már új is. Aztán jött az új évezred, és onnantól kezdve változott meg szép fokozatosan minden. Ifjú felnőttként sem tetszettek bizonyos dolgok, ám harminc felett már számomra is ijesztő, mennyire húz vissza a szívem egy „más (múltbéli?) világba”, mennyire kritikus – sőt, cinikus – vagyok a jelennel. Tudom, ez nevetséges és idealista elgondolás, sőt, még túlzó is, ám az érzéseimet nem tudom befolyásolni.
Persze nem vagyok álszent, hiszen vannak dolgok, amiket igenis jónak találok a mai világban.  A (technikai) fejlődéssel például alapvetően semmi bajom. (Az egy más kérdés, hogy a végén mi szívjuk meg globális szinten.) Van egy csomó dolog, ami megkönnyíti az életünket. Én is használok okostelefont, Facebookot, töltök le filmeket stb. Valahogy olyan érzés ez, mintha meghasonlanék önmagammal; furcsa kettősség van bennem: picit kéne a régiből is, meg az újból is. Valahogy vegyítve. A hangsúly a mértékletességen kéne, hogy legyen. Meg kell(ene) találni az egyensúlyt; ami manapság nem igen megy. Ez pedig rossz érzéseket kelt bennem; de hát „ezt dobta a gép”.
Hiszen lássuk be, nagyon rossz felé ment el a világ; az pedig egy nagy filozófiai kérdés, hogy lehetne-e ez másképp. Esetleg ez az ára a „fejlettségünknek”? Globális problémák ezek, és választ talán sosem kapunk rá.
De miért is kellene helyeselnem azt, hogy az ember lassan elmagányosodik, mert vannak netes barátai, de igaziak talán nincsenek? Miért „menő” az manapság, ha valaki(k) élő adásban dug(nak) a tévében? Miért csak a gagyi, az értéktelen az „érték” sokak számára? Tényleg okvetlenül muszáj mindenki átgázolni, nem ismerve sem Istent, sem embert? Miből gondolják az emberek, hogy ez meg az meg amaz nekik „jár”? Manapság már „divat lett” válni is; "minden kapcsolatba" gyereket szülni, és lőn: megszületett a „patchwork family”. (Sőt, ma már egyre kevésbé házasodnak az emberek, mert az „csak egy papír”. Ez a kedvenc kamumondatom. De mivel manapság már kihalóban az igazi felelősségvállalás a másik iránt, miért is köllene az a papiros, ugye?) Kegyetlen kérdések ezek, és manapság sajnos többek számára mindegyikre „igen” a válasz. Mert sok a birka. Az embereket módszeresen hülyítik, úgy, hogy észre sem veszik.
Persze akinek nem inge ne vegye magára, mert vannak kivételek, de egyre több birkával találkozni sajnos. Alaposan ráférne az emberek gondolkodására az „ápdételés”, de ez nem mostanában fog megtörténni. Sőt, talán soha. Oldalakat lehetne erről a témáról írni, de mindenki pontosan tudja, miről beszélek.
A legelszomorítóbb dolog pedig az az egészben, hogy oké, én (értsd: a korosztályom) látom a visszásságokat, de a most felnövők nem, hiszen ők ebbe nőttek (nőnek) bele. Sokuk számára ez a természetes – bár elismerem, mindig vannak kivételek. A hagyományos (normális?) értékek nagy része szép lassan kihal, és ennek hosszú távon beláthatatlan következményei lesznek. Nem véletlen egyébként, hogy nagy divat manapság a retro. Legalább bizonyos helyzetekben szeretnénk visszatérni a múltba (ha már máshogy nem lehet). Ez azonban nem old meg semmit: az emberiség szép lassan a vesztébe rohan. Sajnos.

Penny Wise