Pár alkalommal megfordultam Bulgáriában, hol csak átutazóként, hol kiszemelve egy tengerparti városkát egy egész hétig csak a pihenéssel törődve, ámde egyszer, még a legelső utazásom idején egy egész hónapot töltöttem el a tengerparton és Szófia környékén.

Ha az ember elmegy egy hétre nyaralni, akár a világ túlsó végére, egy hét alatt bele lehet kóstolni az ottani emberek étrendjébe, de nem lehet, vagy nem kell túlságosan belemerülni, mert hiszen egy hétről van csak szó.

Egy hónap viszont már egészen más. Ott már azért kialakulnak vélemények bizonyos ételekről, megveszem, mert ízlett, vagy isten őrizz még egyszer!

Amikor volt szerencsém ezen a hosszú nyaraláson részt venni, hát nem vetett fel a pénz, mit ne mondjak, tehát az exkluzívabb éttermek, bevásárló helyek már eleve kiestek a palettáról. Maradtak a közértek, onnan is az egyszerűbb létfenntartó választék, illetve a talponállók, büfék kínálata, amiket szerencsére sikerült aránylag rövid idő alatt egy-egy helyen becserkészni.

Hátamon a sátram stílusban jártuk végig a tengerpartot barátnőmmel, na meg egy jópofa már útközben kialakult baráti csapattal, és hát tudvalevő, hogy a sátorban nagy főzési lehetőség nincs. Na meg alapvetően az életkorunk sem azt diktálta, hogy minden megállónál azt keressük, hol és hogyan lehet főzni.

Így azután sűrűn fordult elő, hogy az isteni joghurton és kiflin, vagy kenyéren kívül más nem is hiányzott reggelire. A felséges reggelihez még volt hazai szalámi is, amiből akkoriban még bővebben lehetett külhonra vinni a vámszabályok, na meg az elérhető ára miatt is. És bizony előfordult az is, hogy már herótom volt a vajas édes kalács és pick-szalámi ötvözetétől, amit megint csak ízes finom, sűrű joghurttal öblítettem le.

Az első büfénél nagyon keservesen megtanultuk, hogy nem szabad a hazai ízeket keresni, és mennyire képes becsapni az embert a látvány. Gyönyörű gőzölgő, frissen főzött kolbászok tekeregtek a büfé asztalán, amiből azonnal jókora adagot vettünk már faltuk is be forrón, de már az első falat elakadt, mert szokatlanul édes volt. Az első alkalommal – akkor még gazdagnak számítottunk – otthagytuk, nem is ettünk belőle többet, de később már akár tetszett, akár nem, befaltuk, mert az éhes gyomor nem válogat.

Ha nem kolbászárut vettünk, akkor pizzáért álltunk sorba, de abban sem volt nagyon nagy köszönet, mert olyan dolgokkal volt megszórva, ami egyáltalán nem volt benne az eredeti olasz receptben. Viszont a hosszú sorban állás közben alaposan megéheztünk, innen már nem volt kétséges, hogy mi fog történni az idegen ízeket tartalmazó pizzával.

Sajnos mindenért őrült hosszú sorokat kellett kivárni, ami rendszerint hasonló eredményeket hozott.

Egyszer még azt is megengedtük magunknak, hogy rántott húst rendeljünk. Hát nem mondok róla semmit, csak annyit, hogy nagyon kevés száraz húst tartalmazott az a tarja szelet, amit nagyon hirtelen stílusban épphogy megsütöttek. Viszont a mellé rendelt sopszka saláta olyan isteni finom volt, hogy már egyikünket sem érdekelte mi lesz a zsíros hússal, s ha csak tehettük attól fogva a saláta volt az étlapon.

Az ember minél idősebb, annál befogadóbb az idegen szokatlan ízekkel szemben. 30 év alatt el sem tudtam képzelni, hogy nekem egy fej saláta jó lesz vacsorára. Ma már valóságos kulináris élvezet, ahogy összeállítom már előzőleg fejben az esti salátamenümet.

Az étrendünk változatosan alakult, ahogy múltak a napok. Reggelire jó adag

[caption id="attachment_3419" align="alignright" width="276"] kaskaval sajt[/caption]

joghurt valami szénhidráttal, tízóraira rendszerint szír, illetve kaskaval sajt. (Mindkettő sós, kemény, zsíros isteni finom fehér sajt).

Ebédre megkockáztattunk néha valami leves félét, de a csorba savanyú levesek akkor még nem hatottak rám pozitívan. Bezzeg most! Általában elég volt egy gezemice leves, és a már bevált és nagyon ízletes sopszka, amiből kipiszkáltuk az olajbogyót, mert akkor még azt sem ettük meg!

Késő délután jöhetett egy nemtudommilyennévrehallgató pizza, és ezzel elvoltunk egészen vacsoráig. Vacsorára pedig nem volt szükség, ha elmentünk egy-két boros kólát is meginni a közeli diszkóba. Uborkát, natúr paprikát és paradicsomot bármelyik étkezéshez fogyaszthattunk, mert abból a piacokon mindig bőven volt, de érdekes módon gyümölcsöt nagyon keveset találtunk.

Ezért is volt számunkra olyan kecsegtető, amikor egyszer megismerkedtünk egy kedves helyi családdal, akik annyira rámenősen invitáltak magukhoz megenni egy „kapusztát” és a világ egyik legfinomabb termését. Ennek az invitálásnak valóban nem lehetett ellenállni, ellent mondani meg pláne nem. A káposztáról volt némi hazai fogalmunk, így azzal nem sokat foglalkoztunk, maximum azt találgattuk, hogy milyen formában lesz elkészítve, na és főleg savanyú káposztáról, vagy édes káposztáról van-e szó. De a világ legfinomabb terméséről halovány kék fogalmunk sem volt.

Velük együtt mentünk haza a strandról hozzájuk, másképp valószínűleg nem is jött volna létre a találka, mert nem találtunk volna oda, abba a tipikus, bájos, és építésénél fogva árnyat és enyhet adóan hűs mediterrán házacskába. Még a teraszon sem volt az az iszonyat hőség, mint amit a tengerparton tapasztaltunk. Hatalmas nagy kőedényekben a mi szemünkben óriási pálmákat nevelgettek, amik már azért adtak némi árnyékot az asztal körül ülőkre. Egy idő után rendesen kopogott a szemünk az éhségtől, pedig sem székelykáposzta, sem töltöttkáposzta illatot nem éreztünk. Akkor már oly mindegy volt, ha nyersen szolgálták volna fel, azzal is beérjük. Ehelyett viszont a ház asszonya egy óriási ovális görögdinnyével érkezett, amit rögtön el is kezdett feldarabolni. Mint kiderült az ő nyelvükön ez volt a „kapuszta”. Mindegy hogy nevezték, hatalmas szeleteket faltunk be, ami a melegben még jobban esett, na meg annál is inkább, mert addig ott tartózkodásunk alatt nem jutottunk hozzá egyszer sem.

Miután elpusztítottuk a dinnyét és már az éhségünk is csillapodott, a nagymama érkezett, magasba tartott kezében egy aprócska tányérral, és olyan arckifejezéssel, mintha legalább egy kiló szarvasgombát tálalna fel számunkra. Akkor még azt sem tudtam erről az iszonyat drága gombáról, hogy eszik-e vagy isszák, de arról a lila valamiről sem volt ismeretem, ami a tányéron érkezett. Csak később, amikor elégült mosollyal elénk helyezte az asztalra, akkor ismertük fel benne a sötét olajbogyót, amit mi addig minden alkalommal kipiszkáltunk a salátánkból. A szíves vendéglátást visszautasítani nem lehetett, a háziakat megsérteni nem lehetett, s mivel mindig volt közülük mellettünk valaki, ezért az asztal alá sem szórhattuk, de még a fejünk fölött se dobhattuk át a szomszéd kertjébe.

Nem volt mese, mindenkinek be kellett kapni egy-egy szemet, miközben nagyi mohó pillantásokkal figyelte az arcunk minden rezdülését. Nekem –és utólag ahogy hallottam, a többieknek is – az volt az érzésem, mintha egy slukkra kiittam volna egy egész üveg sütőolajas flakont. Csak az olaj tömény ízét éreztem, amit bár nem akartam, de terült és folyt szét kapásból a szám üregében. Az összes pórusomból felállt rajtam a szőr, a ragya kivert és a rosszullét kerülgetett. Bár az arcomra ráfagyott egyfajta illendőségi vigyor, nem sok híja volt, hogy levetkőzzem jólneveltségem, és köpve egy hatalmasat, megszabaduljak a bogyótól. Ezt sajnos illetlenség lett volna megtenni, viszont a köhögést semmilyen etikett nem tiltotta, így hamar a szám elé kapva a kezem iszonyatos krákogásba fogtam. Csak a hülye nem vette észre, hogy már a markomban pihen az olajos mag és nem a bendőmbe csúszott le. Ott sem maradhatott sokáig, és most nagyon jó szolgálatot tettek a hatalmas kőedények, szinte kínálták magukat a magok eltüntetésére. Mindannyian ezt a módszert választottuk, jól megdugványozva a pálmafák földjét. Egyszer, évek múltán majd fognak csodálkozni a lakók, hogy mennyi olajfa csemete bújt ki a pálmafájuk tövében, de talán nem fognak azonosítani az esethez bennünket. Ugyan miért, hiszen a magokat sem tettük vissza a tányérra. Mi már csak így fogyasztottuk az olajbogyót akkoriban; szőrőstül-bőröstül, olajosan, maggal együtt.

Gyorsan elmondom még bulgáriai utazásunk záróakkordját, ami felért legalább akkora kulináris élvezettel, mint az olajbogyó íze. Egy fatális átverés következtében, méghozzá hazánkfia által, hamis levához jutottuk hozzá, a drága valutánk ellenében. Ez lett volna az utolsó 4 napunk alapja Szófiában, ami elég lett volna utazásra, csavargásra, szállásra, ne meg szerény étkezésre. Hát a szerény étkezés igencsak szerényre sikeredett, amikor rájöttünk, hogy mekkora állatok vagyunk, de akkor már késő volt siratni magunkat és drága valutánkat. Ott álltunk egy idegen országban egy idegen városban szállás és kaja, alapvetően pénz nélkül még 4 teljes napig, mivel nem tudtuk a repülőjegyünket előbbre hozatni. A szerencse és a véletlen különös elegye folytán pont a főtéren találkoztunk egy családdal, akikkel még a tengernél barátkoztunk össze, és az ő segítségükkel kaptuk meg a nyaralójukat a tavak partján szállásnak, és pár levát ajándékba az ellátásunkra. Ez megfizethetetlen szerencse volt, viszont ha nem akartunk 4 teljes napig a faházban kuksolni, akkor ebből a kosztpénzből kellett kispórolnunk a csavargás, a városnézés költségét, így a maradék időszakra napi kétszeri, jó esetben háromszori étkezésnél cukros tésztát ettünk, mert az volt a legolcsóbb. Hazaérkezésünket követően még mákos tésztát sem voltam hajlandó enni hosszú időn keresztül, de ott akkor hányszor gondoltam arra, hogy istenem most bezzeg nem lenne herótom a szalámis édeskalácstól, na meg a jókora kanna ízes, sűrű joghurttól, ha ehettem volna!

Sz. Júlia