Mire vágyik egy nő? A kérdés teljes mértékben profán és sablonos, hiszen a nők ugyan nagyon bonyolultnak és szeszélyesnek vannak beállítva, ám a kérdésre ősidők óta pofonegyszerű a válasz: a nő szeretetre, szerelemre, biztonságra vágyik. Arra, hogy megbecsüljék, hogy foglalkozzanak vele, hogy dédelgessék. Ja, és hogy ő legyen az egyetlen a választott férfi életében. Ez ösztönös, vagyis evolúciós okai vannak.
A gyakorlat persze gyakorta teljesen mást mutat. Bár a nők pontosan tudják, mit akarnak, mégis megszámlálhatatlanul sokan vannak, akik valódi érzéseiknek, vágyaiknak szembemenve, üres illúziókat kergetve olyan kapcsolatokba mennek/bonyolódnak bele, amiknek semmi értelmük. Kiszolgáltatják, megalázzák vele magukat, és máris oda a híres női önbecsülésük. Ha volt egyáltalán.
Azért azt tegyük hozzá, hogy a férfiak sem piskóták, mivel talán még jobban ismerik a nők eme oldalát, mint a nők saját maguk, ezért aztán ügyesen vissza is tudnak vele élni. Ígérgetnek fűt-fát, a csillagokat is lehazudják az égről a szent cél érdekében. Ez pedig nem más, mint a nők megfektetése. Aminek szintén evolúciós okai vannak: szórni kell ám azokat a magvakat a szélrózsa minden irányába. A férfi tehát látszólag azt adja a nőnek, amire a nő vágyik, a nő meg bekajálja.
Ne felejtsük viszont, hogy emberek vagyunk, nem csupán ösztönlények; ha pedig már igen fejlett aggyal vagyunk megáldva, és gondolkozni is tudunk, nem ártana használni is ezt a csodálatos képességünket. Nem fér ugyanis a fejembe, hogy nőtársaim jó része miért alkuszik meg a kapcsolataiban? Ezt sosem értettem. Mit keresnek például egy foglalt – kapcsolatban/házasságban (családban) élő férfi –„oldalán”?

És itt el is érkeztünk ama kényes témakörhöz, amikor egy nő megelégszik(?) azzal, hogy egy sokadrendű valaki legyen egy férfi mellett, miközben valahol legbelül pontosan érzi azt, hogy ez így nem jó; de természetesen mindig talál mentséget a cselekedeteire. „Hát mert én szerelmes lettem, nem tehetek róla”. „Már rég rossz a házassága.” „Azt mondta, el fog válni a feleségétől, és akkor végre együtt lehetünk”. Tipikus. És szánalmas is. A férfi természetesen váltig állítja, hogy az asszony slampos, lusta, elhízott, szex sincs köztük, sőt, valójában maga az ördög. De.... de még(?) nem válhat el. Ott a gyerek. A hitel. A lakás. A közös vállalkozás. Beteg a macska. A kutya. A kanári. Kiborult a feleség és öngyilkossággal fenyegetőzik. (Számtalan variáció egy témára.) De azért gyere, cica, dugunk egyet. A nő meg megy, és megadja magát. Mert azt hiszi, az akadályok egy idő után elvonulnak, és akkor végre minden olyan lesz, mint a mesében. Hát pedig nem lesz olyan. Vagy igen. Az esetek elhanyagolható százalékában. Pedig kevés annál elítélhetőbb és lesajnálóbb dolog van, mint amikor valaki önként és dalolva vállalja a másodhegedűs szerepét egy kapcsolatban.
Ha meg mégis a szeretőt választja a férfi, akkor a nő vajon belegondol abba, hogy ez vele ugyanúgy megtörténhet? Képes bízni egy olyan férfiban, aki elhagyja a családját? Én nem tudnék. És egy magára valamit is adó nő sem tudna. Kivételek persze mindig akadnak, de számszakilag sokkal több nő marad meg a szerető posztján, mint aki előlép második (akárhanyadik) feleséggé/barátnővé. Ezek tények.
A férfinak persze tök kényelmes, hogy otthon az asszony főz rá, mos rá, ellátja a gyerekeket, miközben ő túlórára (vagy bármi másra) hivatkozva rohan a pipijéhez, akinél kikapcsolhat, ahol testileg-lelkileg felfrissülhet, ahol nem várja a nyűglődés, a gondok, csak az őt körülugráló szerető. Aki friss, illatos, és issza minden szavát. Az is tipikus, hogy ugyan otthon nincs hancúr, de jééé, idővel a megunt feleség (a.k.a. hárpia, házisárkány stb.) terhes lesz. Ki tudja, hogyan? Hmm... lehet, hogy a Szentlélek szállta meg?
Sokan még ezek után is hisznek a férfinek; vagy csupán nem érdekli őket ez az „apróság”. Érdekelne, mi jár a fejükben? Milyen erkölcsi és morális mintát hoznak otthonról? Mit remélnek? Mit hisznek? Ahány sors, annyi válasz van erre a kérdésre.
Ha pedig valaki azt gondolja, hogy a levegőbe beszélek, akkor elmondom, hogy sajnos én is átmentem már hasonlón. Hasonlón, mert ott nem volt kapcsolat, csupán plátói szerelem(?). Nos, igen, pokoli volt. Talán tudta is az illető; mármint érezte. Én azonban hallgattam, mint a sír. Még úgy is, hogy néha-néha úgy tűnt, a „szimpátia” kölcsönös. Tök lényegtelen azonban mindez, mert úgy sem kellett volna. Nem azon gondolkoztam, hogy kellene elszedni a családjától, hanem mélységesen mély bűntudatom volt; pedig az érzéseiről senki sem tehet. Nem vagyok én tökéletes, de van egy erkölcsi mércém, mit nem vagyok hajlandó átlépni; ha beledöglök, akkor sem. Mert az érzéseiért senki sem vonható felelősségre. A cselekedeteiért viszont nagyon is. Hiába a főkolompos a férfi, mert ő fogadott hűséget, ő tartozik felelősséggel a családja iránt, nem a nő. A nőben igenis legyen annyi tartás, hogy nem bonyolódik bele hamvában holt kapcsolatokba, igenis tartsa magát többre, mint hogy valakinek a macája legyen. Ha nem teszi, utána ne panaszkodjon. Mellesleg pedig ássa el magát.
Persze amíg világ a világ, voltak, vannak és lesznek szeretők, és nemcsak nők, férfiak is. Természetüknél fogva azonban mégis a nők azok, akik jobban szívnak egy-egy ilyen kapcsolatban; mivel ragaszkodóbbak, jobban sérülnek, ezáltal jobban szenvednek. Mert nők. Érzelmesek. És érzelmeiknél fogva sajnos jobban megvezethetőek, kihasználhatóak. Valaki persze tanul a hibájából, mások viszont újra és újra beleesnek ugyanabba a csapdába. Ennek sajnos megvan az a veszélye is, hogy a szép családról szőtt álmai szertefoszlanak. Vagy azért, mert végül kifut az időből, vagy azért, mert a megalázó és méltatlan kapcsolattól esetleg nagy nehezen megszabadulva olyan lelki sérüléseket szenved, hogy lehet, nem képes megbízni többé senkiben. Akármerről nézzük, valahol ő a hibás, ha idáig jut. Mert hiába vezették az orránál fogva, miközben ő a rózsaszín ködtől se nem látott, se nem hallott, de ő választotta ezt az utat. A saját sorsáért ő a felelős; erre pedig nem mentség a szerelem sem. Lehet, hogy ez kegyetlenül és szenvtelenül hangzik, de attól még igaz. Miért keressük saját magunknak a bajt, ha van más út is? Bölcsebb dolog tiszta lelkiismerettel a tükörbe nézni, mint hamis álmokat kergetve feladni mindazt, ami igazán fontos.

 Penny Wise