Az „ízlelő”-ről pár szóban: szeretném egy kis sorozatban bemutatni az egyes országok, földrészek étkezési kultúráját, azon belül is a kiemelt specialitásokat, amelyek egy részét talán volt szerencsém megkóstolni. Mindezt persze a teljesség igénye nélkül!

A német konyha sokak szerint csapnivalóan rossz, jellegtelen. Nem osztom teljesen a véleményüket, bár volt egy-két furcsa gasztronómiai élményem nekem is. Az ételeik végtelenül egyszerűek. Odarakta, megfőzte, kész. Ennyi. Néha csodálom, hogy a rengeteg káposztától még nem mekegnek, mert szinte mindenhez párolt káposztát esznek. A változatosság pusztán csak annyi, hogy az egyikben van köménymag, a másikban meg nincs. Annak ellenére, hogy nagyon szeretik a hasukat, nem foglalkoznak túlságosan sokat a készítés módjával. Vagy ha mégis, akkor képesek elrontani az alapot. Egyszer – még az NDK-ás időkben – a Szászsvájci erdőkben töltöttem a szabadságomat, ahol a kis hegyi patakokban nyüzsögtek a pisztrángok, így nem volt kérdés, hogy mit eszünk ebédre. Ám amikor a németekre oly jellemző gemüse szószt ráöntötték a ropogós pirosra sütött halra, bizony feljajdultam a fájdalomtól. Ember! Ezt a csodás étket elrontani ezzel az általános szósszal?

De már rajta volt, átitatta a pisztrángot, csak lekapargatni tudtam a nagyját a hal testéről. Megettem. Nem haltam bele, bár nélküle sokkal finomabb lett volna. Szintén ugyanott tapasztaltam egy hegyi kis cukrászdában, hogy mennyire édesszájúak, és mennyire megadják a módját még a nassolásnak. A hatalmas fából készült asztal mellett farönkökön ülve szürcsölték hosszasan a habos kávéjukat, amihez óriási habos süteményeket lapátoltak magukba olyan áhítattal, mintha egy más világban élnének. Gondolom erre az áhítatra sűrűn vágynak, mert igen sok habos süteményt árusító cukrászdával és egyéb értékesítő hellyel lehet találkozni a legnagyobb várostól kezdve a legkisebb faluig, mindenhol.

A német étkezési kultúrában is vannak általános hagyományos ételek, és vannak tájegységenként, tartományonként kiemelt jelentőségűek.

Csak egy szűk felsorolásban pl: az „Eisbein” igazi hazája Bajorország, de szinte minden régióban megtalálható (egyszerű köménnyel és hagymával főtt, majd szép pirosra, ropogósra sütött csülök, amit az elmaradhatatlan párolt káposztával tálalnak), de népszerű fogás még a májgombócleves, és a kolbászos káposzta is, ami megint csak nem egy was ist das, mert egyszerű párolt fehér káposzta kolbász, vagy virsli karikákkal összesütve. Ha valaki viszont német szájíz szerinti jó kolbászt szeretne enni, annak Nünbergbe kell elutaznia, ha finom virslire fáj a foga, akkor Frankfurtba, de ha sonkáról álmodik, akkor Münster környékére, ahol megtalálja a híres westfáliai sonkát. Ha tengeri herkentyűket enne, azon belül is az angolnát kedveli akár leves, akár különleges módon elkészítve, akkor vegye az irányt a tengerpart felé. Thüringiában sajtlevessel fogják kínálni, és ha valaki a hamburger eredeti változatára kíváncsi, annak Hamburgban a helye.

A németek főzési kreativitása végtelenül leegyszerűsített. Nem foglalkoznak annyit az ételek elkészítésével, mint pl. mi, mint ahogy velünk ellentétben vendéget sem szívesen fogadnak otthonukban. Szerintük erre való a vendéglő. Jobban is főznek, na meg nem kell senkit körülugrálni, nem kell előkészülni, és főleg nem kell utána takarítani. Ha valakit viszont mégis meghívnak az otthonukba egy ebédre, vacsorára, az igenis érezze magát megtiszteltnek, mert ez már hatalmas kegy a részükről.

De azért van más étel is, ami inkább jellemző rájuk, például az. ún. Königsbergi gombóc.

A bajor étel darált borjúhúsból készül, kapribogyós savanykás szószban főzve rizskörettel, de ugyanezt megtaláljuk északon is, csak valamilyen tengeri halból készítve.

Másik szintén bajor részről származó, de ma már az egész országban szívesen fogyasztott étel a „Weiswurst”, vagyis a vízben főtt fehér kolbász. A kolbász állítólagos története: egy vendéglősnek idejekorán elfogyott a napi kedvelt

[caption id="attachment_2585" align="alignright" width="300"] Weiswurst - fehér kolbász[/caption]

ételhez a bajor kolbászhoz való birkabél. Az inasa csak disznóbelet tudott hamarjában hozni, aminél viszont a vendéglős attól tartott, hogy sütés közben kireped, így az elkészült vastagabb kolbászokat nem sütötte, hanem kifőzte.

A környékbeliek, majd később az egész német nép nagyon megkedvelte a különleges főtt kolbászt, ami (természetesen titkos recept alapján)  borjúhúsból, disznó szalonnából, bőrkéből készül, petrezselyemmel, szerecsendióval, citromhéjjal, kardamommal, hagymával és gyömbérrel fűszerezve. A fehér kolbászt a hagyományok szerint sötét édes mustárral, pereccel, vagy zsemlegombóccal fogyasztják.

Szintén hagyományosnak mondható étel a „Sauerbraten”, ami egy kicsit a magyar vadashoz hasonlítható. A marhahúsból készült étel ízesítői között megtaláljuk a

[caption id="attachment_2587" align="alignleft" width="248"] Sauerbraten[/caption]

hagymát, mustárt, mézet, mazsolát, valamint a szegfűszeget. Köretnek vagy a különleges módon a szósszal kevert összetört gyömbéres süteménnyel, vagy hagyományosabb módon zsemlegombóccal és párolt káposztával tálalják.

Az üzletekben, vagy az utcai árusoktól a kolbászokon és grillezett, főzött, vagy sütött virsliken kívül vehetünk és ehetünk „Leberkase”-t, ami egyfajta húskenyér, amit szendvicsbe rakva, vagy sütve magában, illetve tükörtojással egy gyors étkezéshez felfalhatunk, de krumplival tálalva, átsütve, vagy éppen rántott húsként ebédre is fogyaszthatunk. Ez a pástétomszerű, szögletesre formált húskészítmény kiválóan alkalmas az ún. Schnitzelek, vagyis szelethúsok elkészítéséhez, mert jóval rövidebb idő alatt elkészül, mintha nyers disznóhúsból látnánk neki. Az átsütött, vagy bármilyen módon bundázott szeletekhez szaftos mártás készül, ami zöldséggel, gombával, savanyú uborkával, tükörtojással kiegészítve igen változatos és gyorsan elkészülő étrendet biztosít.

[caption id="attachment_2588" align="alignright" width="259"] Leberkase[/caption]

Nem fejezhetem be ezt a gasztronómiai áttekintést, ha nem tennék említést a folyékony kenyérről, a sörről, amit valóban úgy fogyasztanak, mintha a mindennapi kenyerük lenne.

Az ország egészében, mint nemzeti italt isszák a sört, mindenekelőtt a pilzeni típusút, de szinte minden városnak megvan a saját sörfajtája. A mai időkben gyakran keverik a sört limonádéval (Fanta, Sprite), amit délen „Radler”nek, vagy „fröccs”nek, északon „Alster”nek hívnak. Berlinben a „Potsdamer” divatos, ami egy üdítőital (talán a nálunk kapható Almudlerhez hasonlít) és sör keveréke. Kólával keverve dieselnek hívják.

Sokak szerint nem egyszerűen a világ legjobb söreit főzik Németországban, hanem csak az nevezhető sörnek, amit ott főznek. A legfinomabb sört a készítés helyén a sörfőzdékben lehet megkóstolni. Erre Németországban is számtalan lehetőség van, nemcsak magának az üzemnek a körbejárására, de a serfőzdék mellett működő étteremben egy-egy helyi ételspecialitással egybekötve a legfrissebb sörökkel zárhatjuk a látogatást és az ebédet.

Nekem Radebergben volt szerencsém pusztítani a friss készítményt, és mondhatom kiváló eredménnyel!

A sör mellett egyre népszerűbb a minőségi borfogyasztás is, ami szintén nem véletlen, hiszen az ország kiváló szőlőtermő vidékeiken számos világmárkához illő szőlő terem. Érdekes, hogy a szőlő feldolgozására, a borkészítésre sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek, mint arra, hogy milyen eljárással készült ételt tegyenek az asztalra.

A „nagyok” kedvencei:

Angela Merkel szövetségi kancellár asszony (CDU) szívesen eszik krumplilevest, a volt szövetségi kancellár, Helmut Kohl (CDU) kedvenc étele pedig a pfalzi disznósajt. Gerhard Schröder volt szövetségi kancellár (SPD) rajong a currys kolbászért (Currywurst), amely darabokra vágott sült kolbász, pikáns paradicsomos-currys szósszal.

„Első Német Kolbászmúzeum”!

Hogy a virslinek és a kolbásznak mekkora kultusza volt, van és lesz német nyelvterületen megtudhatjuk, ha elmegyünk Holzhausenbe, ebbe a Türingia fővárosától Erfurttól nem messze eső kisvárosba, ahol 2012-től múzeumot nyitottak a kolbászféléknek!

Szenderei Júlia