Szeretem az izgalmas női karaktereket a filmekben.
Azok közé tartozom, akiknek nem elég, ha a nő „csak” feleség; csak „barátnő”; „csak” megmentésre váró áldozat; hovatovább: „csak” járulékos veszteség – vagyis csak egy egyfunkciós karakter, akit nem szükséges árnyalni, mert önállóan nincs jelen, szerepe csak másokon keresztül értelmezhető. Kellék, dísz, tárgy. Igen, tudom: néha a szereplőknek csak egy bizonyos feladatuk van, és ehhez nincs szükség mély jellemábrázolásra, viszont, ha adott női karakter fontos (akár fő-) szereplő, akkor nem lehet sematikus. Legalábbis nem kellene, hogy az legyen. Annyi a lehetőség – csak fel kell ismerni. Időt kell rá szánni, jól felépíteni, végül hűen bemutatni. Szerencsére, elég sok a követendő pozitív példa. Gondolok itt például a legújabb egészestés rajzfilmekre – Merida, a bátor; Gru-filmek, Jégvarázs. És szemmel látható a nők térhódítása a – ma már a mozifilmekkel szinte egyenértékű – tévésorozatokban is. Kezdődött anno például a Cagney és Lacey-vel, a Charlie angyalaival – a magyar szériák közül pedig a Lindával; aztán jött az Ally McBeal; a Buffy, a vámpírok réme; a Szex és New York; a Bűbájos boszorkák. A 2000-es években pedig már egyre több sorozatot központoztak erős női karakterek köré: Alias, Született feleségek, Veronica Mars, Grace klinika, A médium, Nancy ül a fűben, Bosszú, A férjem védelmében; csak, hogy néhányat említsek. Nyomozók, harcosok, kémek, szuperhősök, háziasszonyok, dílerek, orvosok, cselszövők, ügyvédek… ezek után evidensnek tűnik a következő lépcsőfok: a NAGYPOLITIKA.
Ismerkedjünk meg Olivia Pope-pal!
A bevezető részben nagyon okosan, lassan építik fel a személyiségét. Először mások elmondásából alkothatunk róla képet. Washingtonban mindenki ismeri a nevét, tehát híres. Már a neve sokkot, döbbenetet vált ki – és felcsillan a szeme annak, aki lehetőséget kap, hogy vele dolgozzon. Márpedig mindenki vele akar dolgozni, tehát sikeres, jó szakember. Nem szereti a kihívó öltözéket, tehát visszafogott, nem a külsejével hódít.
Aztán megjelenik Ő: egy határozott, jól öltözött, afroamerikai nő (Kerry Washington remek alakításában), aki magabiztosan tárgyal bűnözőkkel, politikusokkal, átlagemberekkel egyaránt. Szabályok szerint él, és mindig bízik az megérzéseiben. Meglepetés! Hiszen a főhős, a kulcsfigura, nemcsak, hogy nő, de ráadásul még fekete bőrű is. Merész lépés! Ha valakinek eddig kétségei lettek volna, most már joggal hiheti, hogy egy nem mindennapi történetbe csöppent. És ez a hit, a különböző elejtett információmorzsákból bizonyossággá válik: Fehér Ház, az elnök, volt CIA-s ember, maffiózók, ügyvédek, FBI… Minden hozzávaló adott egy csavaros, politikai cselszövésekben és hatalmi harcokban gazdag sorozathoz. Mert a Botrány (Scandal) pontosan ez!
Olivia csapata kezdetben négy főből állt. Stephen Finch (Henry Ian Cusick) egy notórius szoknyapecér, az elköteleződés nem az erőssége – de bárkiből bármilyen információt ki tud szedni (főleg, ha az illető nő). Harrison Wright (Columbus Short) a magabiztos, lehengerlő ügyvéd prototípusa – okos és vonzó, laza és megnyerő. Abby Whelan (Darby Stanchfield) nyomozó, aki vitriolos megjegyzései ellenére is szimpatikus – ő a csapat lelkiismerete. Huck (Guillermo Díaz) pedig csupa kérdőjel. A fura, zárkózott számítógépes szaki a frászt hozza bárkire – rögeszméje, hogy felszámolja azt a titkos CIA-s szervezetet, ami tönkretette. Kétségtelen, hogy ők négyen sosem találkoztak volna (ami azt illeti, börtönben, kórházban, vagy a temetőben lennének), ha nincs Olivia Pope. Mindannyiukat megmentette, és ezért ők a kútba is utána ugranának, ha arról lenne szó. Ehhez az összeszokott társasághoz csatlakozik az első ránézésre szeleburdi és ártatlan Quinn Perkins (Katie Lowes), akinek a szemén keresztül ismerheti meg a néző Olivia világának egy részét. Az ő benyomásai, rácsodálkozásai valójában a mieink is.
A Pope és Társai nem egy ügyvédi iroda, tagjai nem is magánnyomozók – de „jófiúk”. Öltönyös gladiátorok; hősök, akik fehér kalapot viselnek (ez a westernfilmes hasonlat gyakori visszatérő elem a sorozatban). A krízismenedzsmenttel foglalkozó cég fő profilja a problémamegoldás, és –kezelés. Ügyfelei általában felsőbb körökből származnak. Elrabolt gyerek, meggyilkolt barátnő, botrányba került politikus, teherbe ejtett gyakornok… Legyen az ügy bármilyen piszkos, a Pope és Társai megoldja. A legfontosabb az ügyfél, akinek a titka nem kerülhet napvilágra – minden és mindenki más másodlagos... Néha még az Egyesült Államok elnöke is… Ahogy haladunk előre a történetben, rájövünk, hogy ez igazából mekkora szó. Hogy valójában az egyetlen ember, aki képes lyukat ütni Olivia fényes páncélján, az maga Fitzgerald Grant elnök (Tony Goldwyn), neki csak Fitz. Ő a gyengepont, aki miatt hősnőnk, a Fehér Ház volt kommunikációs igazgatója, képes megkérdőjelezni saját magát, az elveit, az érzéseit – ugyanakkor mindezek ellenére helyesen cselekedni.
Olivia úszik az árral, de ha a lelkiismerete úgy diktálja, kétségek nélkül megy az árral szembe is. Nem csoda, hiszen egy halott anyával és egy elhidegült apával rendelkező lány vagy egy öngyilkosjelölt, depressziós nő lesz, vagy egy valódi harcos. Olivia Pope, bár néha meg-meginog, de kétségtelenül az utóbbi.
Az elnökkel való kapcsolata leginkább egy hullámvasútra emlékeztet. Sértődések, hazugságok, államérdek, kibékülés, viták, szenvedés és szenvedély. Se veled, se nélküled. Az egyik legdurvább dolog azonban, ami az évek során kiderült, az, hogy hiába elnök valaki, közel sem biztos, hogy ő irányít mindent, sőt! Fitz egy tehetetlen báb, aki kétségbeesetten rángatózik számító neje, Mellie (Bellamy Young); kabinetfőnöke és barátja, Cyrus (Jeff Perry); valamint a szeretett nő között. Ebbe a sorba aztán időnként beáll még az apja, az alelnöke, a különböző támogatók, de még a titkosszolgálat is... Következtetés: elnöknek lenni több szempontból is szívás! Fitz a saját bőrén tapasztalja meg, hogy a hatalomnak bizony ára van. Esetében lehet, hogy ez az ár éppen Olivia lesz...
A 2012-ben indult sorozat középpontjában politikai cselszövések, gyarló emberek meggondolatlan (és opportunista csoportok abszolút átgondolt) tettei állnak. Olivia Pope ezeket kísérli meg helyrehozni amellett, hogy a saját életét is próbálja egyenesben tartani – bár a múltja gyakrabban kísérti, mint szeretné. Nincs egyszerű dolga, de ő mindent megtesz, hogy emelt fővel viselhesse (és kiérdemelje) a fehér kalapot, ami a jófiúk ismérve. Ebben a sorozatban nem történnek „csak úgy” dolgok, nincsenek véletlenek. Abban a pillanatban, amikor Quinn Perkins betette a lábát a Pope és Társaihoz, elindult egy folyamat, aztán lassanként, sorban, előkerültek a csontvázak a szekrényből. A politika sosem volt ilyen álszent és mocskos. A hazafiság ilyen kétértelmű. Az igazság pedig ilyen megdöbbentő és nyugtalanító…
A Botrány negyedik évada szeptember óta látható az Egyesült Államokban.
A_Rézi
