Sokan sokféleképpen próbálták már filmesen feldolgozni Shakespeare műveit – több-kevesebb sikerrel. A Macbeth-et inkább kevesebb sikerrel. Egyik sem lett olyan emlékezetes, mint például – a teljesség igénye nélkül – Franco Zeffirelli Rómeo és Júliája (1968), vagy Kenneth Branagh Sok hűhó semmiértje (1993). Próbálkozott Orson Welles 1948-ban, Roman Polanski 1971-ben, van tévéfilmváltozat, mai korba átírt ausztrál verzió, és akad még néhány, melyeket talán nem véletlenül nem ismerünk… Aztán az utóbbi időben, mintha megint előkerül volna a fiókokból, mivel több filmterv is készült belőle. Ezek közül az első – és talán legnagyobb durranásnak a most, október végén bemutatott Macbeth ígérkezett. Nem is annyira a rendező Justin Kurzel személye, mint inkább a két főszerepet játszó színész miatt. A Piaffal nyolc éve minden rangosabb díjat bezsebelő Marion Cotillard, és a zseniális, ám egyelőre nívós díjakkal még nem igazán jutalmazott Michael Fassbender neve bizonyos garanciát jelenthet a moziba betérő közönségnek. A film előzetesét remekül összerakták, még a történetet nem ismerők számára is azt sugallja, érdemes megnézni.

Az alábbiakban a spoilerektől sem mentes beszámoló következik.

A történet XI. századi véres skót háborúk idején játszódik. A végső csatából Duncan király serege kerül ki győztesen, melyeket Macbeth és Banquo vezet. Hazafelé a két tábornok boszorkányokkal találkozik, akiknek jóslatára először legyintenek, de amikor annak egy része valóra válik, az felborítja Macbeth lelki egyensúlyát – a jövendölés szerint ugyanis király lesz belőle. Lady Macbeth teljes mellszélességgel férje mellé áll, és már tervezi is a merényletet a náluk megszálló, jóságos király ellen. Macbeth vonakodva bár, de álmában megöli Duncant, amivel további szörnyű tettek láncolatát indítja el. Először gyanúba keveri a király fiait, akik életüket féltve elmenekülnek; majd miután királlyá koronázzák, megöleti Banquo-t, aki ismeri a jóslatot. Elméje elborul: szellemeket lát, paranoiás lesz – zsarnokká válik. Félelmében felkeresi a boszorkányokat, akiknek ködös szavai megnyugtatják: senki sem bánthatja, akit anya szült; addig nem győzik le, míg a birnami erdő fel nem jön a dunsinane-i dombra. Lady Macbeth is megbolondul, mert nem bírja borzalmas tetteik súlyát, és összeroskad alattuk – meghal. A zsarnok viszont már csatára készül, amikor jelentik, hogy az erdő elindult felfele – az ostromló sereg fákat használ álcának; majd a harc hevében szembekerül Macduff-fal – akit, mint kiderült, nem anya szült, idő előtt vágták ki anyja méhéből. Macbeth először nem akar harcolni, de végül, pár percre megint ugyanaz az ember lesz, aki a jóslat előtt volt: bátran áll ki az ellenfelével, és elesik.

Ez az alap, amihez nagyjából tartotta is magát a rendező. A hangulat ötös. Nem egy vidám színdarabról van szó, a ködös skót felföld minden szépségét, ugyanakkor hihetetlen nyomasztó voltát is sikerült megragadni és megtartani. Viszont sajnos kimaradtak azok a jelenetek, melyek kicsit oldják az állandó lehangoltságot (a kapus monológja, a boszik kántálása, Malcolm próbája) – én egy idő után igencsak fészkelődtem a székemen. A helyszín is ideális volt, és hatalmas gratuláció illeti Adam Arkapaw operatőrt. A képek egytől-egyig gyönyörűek voltak – nagytotál, csatajelenet, közeli vagy premier plán, ahol a szereplő arcának minden egyes rezdülését észre lehet venni. Ilyen például Lady Macbeth halála előtti monológja – a vágás nélkül felvett snitt Cotillard egyik kulcsjelenete, érzelmek egész skáláját, az őrület különböző fokozatait figyelhetjük meg a vonásain, a hangján. Zseniális! Kár, hogy az eredeti műben ez így ebben a formában nem szerepel… Ugyanezt éreztem Macbeth felesége holttestével elmondott monológjánál is – Fassbender hihetetlenül erőteljes volt.

Magával a történettel több a problémám. Annak kifejezetten örültem, hogy hűek voltak az eredeti szöveghez, de úgy érzem, volt néhány olyan módosítás, ami nem biztos, hogy jót tett a film egészének. Ilyen például MacDuff feleségének és gyerekeinek teljesen felesleges máglyahalála (eredetileg „csak” leszúrták őket), valamint az erdőtűz a végső csata előtt. Kétségtelenül látványos húzás volt mindkettő: ahogy az első esetben az esti égboltról és a nyugodt, sötétkék tengerről átfordul a kamera a narancssárgán égő máglyára… az ember elborzad, de nem tudja nem nézni az aprólékosan megkomponált művet. A második viszont problémásabb: ellentmondásba kerül az, amit látunk, és amit hallunk. Ugyan már, az erdő nem felszálló hamuként jön fel a dombra! Aztán itt van például Inverness, ahol Macbeth vára állt – vár, és nem sátortábor, tanya! Lehet, hogy apróság, de a főhős pontos bemutatásához szerintem a környezetének hű ábrázolása is kell… ez itt nem sikerült. De, azért persze akadtak pozitívumok is. Az egyik legjobban összerakott nagyjelenet a koronázás utáni vacsora, amikor a király megölt barátja szellemét véli látni az őt ünneplők közt. Őrülete ekkor válik nyilvánvalóvá felesége számára, aki próbálja menteni a menthetőt. Feszültséggel teli, színpadias jelenet, ami a csendekkel mond nagyon sokat – a jelenlevő tömeg zavart csendjével, melyet meg-megszakítanak Macbeth hol őrült, hol épelméjű mondatai, valamint Lady Macbeth riadt magyarázkodása.

Számomra egyébként a legjobban várt jelenet a negyedik felvonás első színe volt: Macbeth látogatása a boszik barlangjában. Nos, ebből nem volt barlang, nem volt főzetkészítés, kántálás, nem jött Hekaté, hogy leszúrja őket, amiért Macbeth-nek jövendőt mondtak, nem jöttek fel különböző alakok az üstből. Akárhogyis nézzük, a főhős sorsa a boszik közlésein fordul meg, ehhez képest Hekaté lányai szerintem nem kaptak elegendő figyelmet. Első megjelenésük még ígéretes volt: Macbeth a csata hevében meg-meglátta őket, de igazából látomásnak hitte a nőalakokat. Ezután viszont – azon kívül, hogy vészjóslóan (nem félelmetesen!) feltűntek néha a ködből, és lényeges információkat közöltek, mellesleg nem hárman voltak – nem kapták meg a kellő teret a 113 perces játékidő alatt. Kár értük!

A színészi alakítások kiválóak voltak – ebben nem csalódtam. Cotillard és Fassbender közös jeleneteiből sugárzott az erő, működött kettejük közt a kémia. De egyenként is zseniálisak voltak. Macbeth őrülési folyamata percről percre érzékelhető, ahogy az is, miként Lady Macbeth rádöbben, hogy mi lett a szeretett férfiból, és ezt ő már nem tudja elviselni… Jól megfigyelhető az a libikóka-szerű állapot is, amikor az egyik visszakozna, de a másik magával rántja a sötétségbe – először a nő a férfit, aztán fordítva. Ketten alkotnak egy egészet, és igazából egymás nélkül tett- és életképtelenek. Tetszett az az újítás (a kevesek egyike), hogy a kapcsolatukba szexualitást is csempésztek – cseppet sem volt zavaró, abszolút beleillett a történetbe. Azt viszont sajnáltam, hogy a rendező a mellékszereplőket nem hagyta megfelelően kibontakozni, így lényegében egy kétszereplős darabot csinált a történetből – lehet, hogy ez volt a cél, de a filmnek nem tett jót.

Tulajdonképpen egy színházi előadást láttunk, melynek jeleneteit lenyűgöző helyszíneken, szabadtéren vették fel. Nekem hiányzott az a plusz, amitől a mozgókép más, mint a színház. A film hosszabbnak tűnt, mint amennyi valójában volt, ami annyit tesz, hogy bizony voltak benne unalmas részek. Számomra szükségtelen átírások, hiányzó jelenetek, a végletekig nyomasztó légkör jellemezte. Bevallom, többet vártam – az értékeit viszont elismerem: a színészeket. Láttunk már olyat, hogy egy átlagfeletti alakítás egy nem kifejezetten jó, felejthető filmben is eredményezett díjakat, elismerést. Remélem, Cotillard-t és Fassbendert sem kerülik majd el a jelölések, mert megérdemlik!