“Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek…”

Egy olyan dologról szól ez a cikk, amit leginkább tabuként kezelünk, de legalábbis csak suttogva “illik” róla beszélni, nehogy meghallják a szomszédok.

Egy olyan dologról van szó, ami jelenleg a legnagyobb egészségügyi probléma, 4-ből 1 ember az élete során érintett.

Egy olyan dolog ez, amit bárki átélhet és mégis kevesen mernek tudomást venni róla. Mert ciki. Mert mit szólnak mások. Mert úgysem értik.

Anami vagyok és immáron közel 8 éve küzdök mentális problémával. Pánikrohamokkal kezdődött, majd fokozatosan “átalakult” szorongásos depresszióvá. Van, amikor nagyon jól vagyok, van, amikor nem. Körülöttem pedig ezeregy ember van, aki hasonló cipőben jár. Hogy ne megint a szomszédot említsem íme néhány nálam sokkal híresebb ember, aki felvállalta betegségét, hogy másokon segítsen: David Beckham (OCD – kényszerbetegség), Adele és Peter Andre (pánikbetegség), Hally Berry, Angelina Jolie, Einstein és Churchill pedig mind átestek a depresszión.

Ha elmegyek a körzeti orvoshoz legalább három ember kórtörténetét hallgatom végig, de már az is előfordult, hogy a várakozok csoportos élménybeszámolót tartottak. Ha elmegyek a pszichológushoz/pszichiáterhez, akkor síri csend van és mindenki úgy csinál, mintha ott sem lenne.

Amikor valakinek fájdalma van, eltörik a keze az első dolog, hogy megfelelő segítséget kér, mert ez a “normális” és szükséges lépés a gyógyulás felé. Miért olyan nehéz ezt megtenni, ha valahol máshol van a probléma?

A válasz nagyon egyszerű: mert a mentális betegség viszonylagos “megfoghatatlansága” miatt szégyenérzetet von maga után. Ilyen társadalomban élünk: ha gyomorgörcsöd van az okés, de ha depressziós vagy az ciki. Én is éreztem így, most sem könnyű erről beszélni. Azért teszem, mert ha csak egy embernek is segítek vele már megérte. Nekem is nagyon sokat jelentett volna, ha anno az elején, amikor fogalmam nem volt, hogy mi történik velem, valaki kézen fog és megnyugtat, hogy van megoldás.

Sokszor sokféle reakciót kaptam már. Volt, aki megértő volt, segítőkész. Leginkább viszont nem igazán tudnak mit kezdeni vele az emberek, barátokat és családtagokat is beleértve. Nem értik, mert nem élték át, homokba dugják a fejüket vagy nem veszik komolyan. Mondták már, hogy ez csak hiszti, hogy csak figyelemfelkeltésből “csinálom”, hogy biztos sok időm van gondolkodni, inkább foglaljam le magam. Volt, akiben megbíztam, együtt laktunk így tudta, hogy mi van, mégis visszaélt vele kiselőadást tartva arról, hogy a mentális betegségben szenvedők gyenge emberek, s aki még gyógyszert is szed, az igazán a legalja. A “kedvencem” mégis az, amikor csodálkozva azt mondják, hogy: “TE??!! Ugyanmár! Hiszen olyan jó életed van, mindened megvan!” Na bumm, helló, ezt én is tudom és köszi, hogy még te is növeled az amúgy is gyötrő lelkiismeret-furdalásom.

Nem hiszem, hogy gyenge ember lennék, mert az elmúlt 8 év istenesen megtanított küzdeni és arra, hogy sosem szabad feladnom. Mindenkinek megvan a maga életútja, az enyém most ez. Már elfogadtam és igyekszem a legtöbbet megtanulni belőle, s ha tudok, másoknak is segíteni. Bízom benne, hogy ezzel a cikkel is hozzájárultam valamelyest a pozitív változáshoz. Beszéljünk a mentális egészségről!

www.anamiblog.com      FACEBOOK     TWITTER     INSTAGRAM     PINTEREST