Tény és való, hogy az utóbbi időben egy kissé kritikusabb lettem az engem körülvevő világgal és emberekkel szemben, ami persze nem feltétlenül jó, ám vannak dolgok, amiket képtelen vagyok megszokni, függetlenül attól, hogy egy eléggé kifordult világban élünk. Vannak ugye a közösségi oldalak; egyik legnépszerűbb a Facebook, de most már a Twitter és az Instagram is nagyon menő. Személyes véleményem az, hogy a közösségi oldal jó dolog, hasznos tud lenni, hiszen kapcsolatot tarthatsz általuk az ismerőseiddel. Nálam alapvetően itt vége is van a dolognak. Én csak és kizárólag ezért vagyok fent közösségi oldalon. Persze van fent rólam fénykép, de semmi extra. Nem vetkőzök rajta, nem csücsörítek, és nem pózolgatok a WC-ben, fürdőszobában, meg még ki tudja hol nem. Egész egyszerűen azért, mert nincs rá szükségem. Kérdem én: minek? Mi értelme van ennek?

Na, mármost: a közösségi oldalaktól való függés, és saját magunk előtérbe helyezése egészen odáig fajult, hogy az embereknek egy jó része képtelen létezni anélkül, hogy ki ne posztolja élete minden egyes másodpercének az eseményét. Most biztos nem leszek túl népszerű a véleményemmel, de szerintem ez szánalmas. Természetesen ezzel kapcsolatosan is született nem egy kutatás, amelyek szerint ennek főképpen az az oka, hogy igencsak egocentrikus világban élünk, ahol az embereknek egyfajta önigazolásként szükségük van arra, hogy ennyire kitárulkozzanak mindenki számára, és a legbensőbb magánügyeiket megosszák másokkal. Nem arra gondolok, hogy az ember ne posztoljon ki dolgokat, vagy hasznos infókat ne osszon meg, hanem inkább arra, hogy semmi szükség sincs az olyan posztokra, mint például: „ma vajas kenyeret ettem reggelire; finom volt”, vagy „szomorú vagyok, valaki vidítson fel”.

Persze azt is értetlenül szemlélem, ha valaki egymás után, számolatlanul pakolja fel a különböző fényképeket bulikról, esküvőkről, tópartról, nyaralásról, telelésről. Szerintem ilyen mennyiségben ez sem tartozik idegenekre, csak az ember közvetlen környezetére, családtagjaira, barátaira. (Nekem is van olyan ismerősöm, aki kitett olyan közös képet, amin rajta vagyok, és nem szerettem volna, ha kikerül, egész egyszerűen azért, mert szeretem én eldönteni, hogy mi kerüljön ki rólam a netre. Szépen megkértem az illetőt, hogy legyen már szíves levenni azokat a képeket, amiken rajta vagyok, azok azonban azóta is fent vannak. Úgy tűnik, nem vette az adást, hogy a kérésem igenis komoly volt.) Jó, persze tény, be lehet állítani, hogy kik láthassák az adatainkat és a képeinket, de sokan bárki számára elérhetővé teszik azokat. Aztán itt van a nyilvános „szerelmeskedés”, aminél dedósabb és idétlenebb dolog kevés van. Leginkább a kamaszokra jellemző, de idősebbeknél is előfordul, hogy posztról-posztra megy a nyáltenger, hogy „szeretlek, kicsikém”, „de én jobban szeretlek”, „nem, én jobban szeretlek, hiányzol” stb. A szívecskék pedig még rádobnak erre egy lapáttal. Ilyenkor eszembe jut, hogy az ilyen emberek vajon kiknek akarják demonstrálni a boldogságukat? És főképpen: miért? Mert hogy erről van szó, az világos, mint a nap.  Ha nem így lenne, akkor ezeket a „nyáladzásokat” egymásnak írogatnák privát üzenetben; viszont akkor már nem is nyáladzás lenne, ugye? A párkapcsolat azért párkapcsolat, mert két emberre tartozik, legalábbis ilyen szinten; ahogy az a nevében is benne találtatik.

De manapság már olyannyira nem tudunk elszakadni a virtuális világtól, hogy még a buszon vagy a villamoson utazva sem tudnak sokan lekattanni a közösségi oldalakról. Hány és hány olyan esetet láttam, amikor egyik-másik utastársam megállás nélkül nyomkodta az okostelefonját, nehogy lemaradjon valamiről! A csúcs az volt, amikor egy alkalommal egy hölgy három gyerekkel utazva a buszon is belemerült telefonon keresztül a virtuális világba, miközben a gyerekek láthatóan unatkoztak, ám ez a hölgyet cseppet sem érdekelte.
„Természetesen” celebjeink között is vannak olyanok, akik egyszerűen nem tudnak létezni anélkül, hogy meg ne osszanak minden privát dolgot magukról. Ebben élen jár Szabó Zsófi „művésznőnk”, aki egyébként bevallottan közösségi oldal-függő. De például Rubint Réka, Schobert Norbi, Bálint Antónia, Sarka Kata is szinte kényszert érez arra, hogy a neten élje az életét.
Hát itt tartunk, kérem szépen, a valódi emberi kapcsolatokat átvették a virtuális barátságok. Akkor vagy menő, ha megszámlálhatatlan ismerősöd van a neten; lényegtelen, ha ebből jó, ha hússzal tartod a kapcsolatot. Sokszor eszembe jut, hogy vajon meddig fog ez fajulni? Hova vezet ez? Rosszabb lesz, vagy esetleg lesz egy pont, aminél már nem fogunk lejjebb süllyedni? Mert hogy baromi rossz úton járunk, az tény. Én speciel egyetlen mondatban ki tudom fejezni a jelenségről alkotott véleményemet: I don’t want to live on this planet anymore.