Míg nem születtek meg az ikreim, addig a következő kép élt bennem egy család életéről: anya és apa egymást átkarolva TV-t néznek, miközben az utódok nyugodtan játszanak a nekik kialakított kis sarokban békésen, néha egymásra mosolyogva. Nagyjából az amerikai filmekből koppinthatta agyam tekervénye ezt a kis jelenetet. Nemsokára eljött a várva-várt pillanat és ez a kép lassan átalakult, a helyét átvette a valóság, aminek része ez az idilli pillanat is, melyről kislány koromban álmodoztam. Nem, ez a cikk nem arról fog szólni, hogy mennyire kemény dolog anyának lenni. Nyugodtan olvassatok tovább. Nem akarok én meggyőzni senkit, csak szeretnék egy másik nézőpontot is megvillantani. Itt nem arról van szó, hogy feszült lennék ettől, ahogy néhány kritika az írásaimból ezt vélte kiolvasni. Nekik üzenném, hogy tévúton járnak.

Senkitől nem várom, hogy szobrot állítson a szülőknek, de azt sem, hogy legyintsen és felkiáltson, ha találkozunk: neked könnyű, mi bajod lehet? Ez a lesajnáló mondat hívta életre a posztomat. Miszerint, ha én otthon ülök, mert sokak szerint ezt csinálják a kismamák, haszontalan vagyok a társadalom számára, hiszen a való világban a valódi emberek dolgoznak, csupa nagybetűvel. Azért ne felejtsük el, az anyukák is dolgoztak egyszer valahol, ahová normális esetben vissza is várják őket, tehát nem ismeretlen számunkra a meló fogalma. Csak mielőtt nem álltunk be a pelenkacserélők táborába, ötkor véget ért a munka és utána másnap reggelig nem is gondoltunk rá. Kérdem én, aki gyermeket, gyermekeket nevel, mikor teheti ezt meg? Megnézném azt a szülőt, aki, mikor hajnalban felsír a gyereke, beszaladna hozzá és azt mondaná: hagyj békén, lejárt a munkaidőm. :) Persze, hogy nem ez a helyzet, nem is lehet összehasonlítani a kettőt. Elsősorban nem melónak éljük meg a porontyainkkal való foglalkozást. Tudom, megint nem leszek népszerű, de őszinte vagyok és kimondom: ki az, aki néha szívesen bedobná ezt az előbbi mondatot? Sokan most biztos felkiáltanak és a szájukhoz kapnak, miféle anya írhat ilyen felháborító esztelenséget. Akik viszont most egyetértően bólogatnak és be merik vallani, hogy érzik ezt néha, mert ők is emberek, fogadják virtuális mosolyomat és kacsintásomat. Ugyanis ez teljesen normális. Nekünk is lehet elegünk. Ugyanígy, mi is repkedhetünk a felhők fölött három méterrel :), ahogy minket lenéző társaink. Mi különböztet meg bennünket a normális emberektől? Elárulom: semmi! Mi is szeretnénk még néha szabadok lenni, fesztelenül órákat csacsogni a barátnőinkkel vagy átbulizni egy egész hétvégét. Ahogy tettük is, mielőtt még felelősséget vállaltunk volna. Emellett azonban van kiért aggódnunk és az életünk egy mások által talán unalmasnak tartott mederben, kiszámítható napirendben zajlik. Kár azért könnyűnek nevezni az „otthon ülő” kismamák életét. Eleve mi az, hogy otthon ülő? Aki egész nap a TV előtt görnyed és magasról tesz a világban zajló szépségekre, azt miért nem bélyegzik így meg?

Megint közlöm, nem általánosítani szeretnék. Sok olyan barátom és ismerősöm van, aki még nem szülő és mégis érti, érzi, miről is szól az anyaság. Velük mindig el tudok beszélgetni és nem hangzik el a „neked könnyű” utált szófordulat. Igenis, én is együtt tudok érezni mindazokkal, akik még nem találták meg az igazit, nem intézem el őket egy legyintéssel, hogy „ neked egyszerű, mert szabad vagy és bárhová sodorhat még az élet.” Ezért kellene, hogy az anyákat is kicsit nagyobb megbecsülés övezze, mint a „ Mit sír, ezt vállalta” vagy az „ Örüljön, hogy szülő lehet, másnak ennyi sem jut” megállapítások. Az ember mindig fél és mindig kételkedik. Ez nem újdonság. Valószínűleg a posztom ihletője is. Neki is üzenem: szeretjük a biztonságot, de azért titkon néha szabadságra vágyunk. Ezért gondolom, még nem jár máglyahalál. Mint ahogy szeretjük a gyerekeinket is, de azért sokszor kritizáljuk őket, bár azt nem tűrjük, hogy mások tegyék velük ugyanezt. Olyankor feltámad a védelmező anyatigris.

Az egyik legnagyobb félelmük viszont az ilyen embereknek az, hogy mindig lekésnek valamiről. Ha nincs párjuk, akkor a párválasztásról. Remegnek, hogy ők miért nem házasok még, mikor a környezetükben élők nagy része az? Amint lesz párjuk, attól, hogy elveszítik. Nincs nagyobb rettegő, érzelmi függő, mint a friss szerelmes. Ha nincs gyerekük, attól, hogy sosem lesz. Amint szülők lesznek, rettegnek, hogy elveszítik korábbi önmagukat és életüket. ( Ebben van igazság)

 Komoly gond véleményem szerint azonban akkor keletkezik, ha nem találjuk meg magunkban az egyensúlyt. Egy kis egészséges kételkedés mindenkiben kell, hogy legyen. Az visz előre. Nem lehet mindig minden rózsaszín. Az anyukáktól sem várhatja ezt el senki.

Az ember, természeténél fogva, amolyan „ugrásra készen” álló ösztönlény. Talán a barátom is csak önmagát védi ezzel. Kár rettegnie pedig. Egyszer eljön majd az ő ideje is és reméljük, akkor majd megérti, hogy nekem, nekünk sem olyan könnyű, mint képzelte. Szeretne valami állandóságot, valami unalmat az életébe, de ezt nem a gyerekesek világában fogja megtalálni. Gondolom, egyetértetek velem abban, hogy szülőnek lenni minden, csak nem sablonos és kiszámítható.

De a léleknek szüksége is van a váratlanra. A hirtelen változásokra. Attól tud megújulni. Sosem tudunk gondolatban mindenre felkészülni.

Jobb megélni a jelent, bármilyen élethelyzetben is vagyunk, nem? Ezért nem érdemes az időt fecsérelni a félelemre.  Csak ha tényleg építő jellegű.

 De azt már megérzésnek hívják.