Mivel valaha mentálhigiénés vonalon voltam érdekelt, olykor veszem magamnak a bátorságot és véleményt formálok az engem érdeklő, illetve felkavaró élethelyzetekről. Írásom címe talán első ránézésre azt sugallja, hogy itt most a veteményezés lesz a téma, de a helyzet nagyon nem ez! A „vetett mag” ebben az esetben a fiatalok, fiatal felnőttek élete.
Sok fiatal van a környezetemben. Rokonságban, baráti körömben látok olyan dolgokat, amelyek alapján azt merem állítani; a helyzet elkeserítő! Elképedek sokszor azon a nihilen, amiben a kamaszok és a fiatal felnőttek élnek. Látom-hallom, ahogyan egymással és a többi emberrel beszélnek, a viselkedésüket, ha problémát kell megoldaniuk, vagy vállalniuk kéne a felelősséget. Ehhez még sajnos azt tapasztalom, hogy abszolút cél nélkül élik az életüket, érdemben nem akarnak és nem is tudnak hozzászólni semmihez. Anno, mikor még az én korosztályom volt kamasz, ha nagyon elkapott minket a „lazulhatnék”, azt mondták ránk a felnőttek, hogy milyen kajlák vagyunk. Ezzel szemben, ahogyan elnézem a sok üres tekintetű, semmire oda nem figyelő gyerekeket, akiket, ha kérdezek, csak zavart heherészést kapok válaszul, mindezt úgy, hogy még a szemembe sem néznek közben, nos lehet, hogy durva lesz a megállapításom, de érzésem szerint kineveltünk két generációnyi ostoba emberpalántát! Kétgenerációnyit igen, hisz nem csak a kamaszokról van most szó. 12 és 25 éves kor között jellemző ez a nagy semmi, ami nap, mint nap szembejön velünk.
Nézzük meg ezt közelebbről: szókincsük nincs, de hogyan is lenne, hiszen nem olvasnak semmit, korcsosítják a nyelvünket, aminél nincs csodásabb a világon (szercsizlek, imcsizlek, és a chat-en olvasható, néha értelmetlen rövidítések), önállóan képtelenek bármit is elvégezni, ez legyen egyszerű napi házi feladat, vagy akár főiskolai szakdolgozat. A kamaszok élete jellemzően azzal telik, hogy lógnak a közösségi oldalakon, a messengeren, meg még Isten tudja hányféle agysorvasztó internetes oldalon, szerepjátékoznak, hogy véletlenül se kelljen észrevenniük, a körülöttük zajló világot, majd ha végre kikapcsolják a számítógépet, bekapcsolják a televíziót, na ott aztán van „kultúra”…
A fiatal felnőttek, tehát azok, akik már nagykorú állampolgároknak számítanak, jó esetben elmennek dolgozni, kapnak egy munkakört, amit valahogyan be is töltenek, illetve helyesebb azt írnom, eltöltik az idejüket. Már hétfőn remegve várják a péntek estét, amikor összeverődik a birkanyáj és közösen rombolják tovább kevéske agysejtjüket, ilyen-olyan szórakozóhelyeken. Jobb esetben csak alkohollal, rosszabb esetben droggal is!
Ha Ön, aki most ezeket a sorokat olvassa, találkozott már hasonlóval, vagy ne adj’ Isten a saját gyermeke viselkedését véli felfedezni a leírásban, kérem, gondolkozzon el azon, Önnek, vagy Szülőtársainak ebben mennyi a felelőssége. Mikor a szakdolgozatomat írtam, (többek között szociológiai témákat is érintve) utamba akadt egy tanulmány. Ez az írás arról szólt, hogy egy átlagos családban, a szülők és a gyerekek, napi átlag hét percet beszélgetnek. Hét éve írtam a szakdolgozatomat, a helyzet az évek során súlyosbodott! Ilyenkor persze minden Anya és Apa a szívéhez kap, hogy hát ő annyit dolgozik, ami nem engedi meg, hogy naphosszat beszélgessen csemetéjével. Nos, azért felhívnám szíves figyelmüket, hogy a kedves szülők is órákat töltenek a közösségi oldalakon, a férfiak előszeretettel játszanak számítógépes játékokat felnőtt korban is, hogy a televíziót már ne is említsem! Ja, mert Önnek is szüksége van pihenésre? Ez igaz! Csakhogy kedves Szülő, Ön létrehozott egy életet, azzal a szándékkal, hogy szeretni és nevelni fogja, egészen a felnőtt korig. A szeretet feltételezi az önzetlen odaadást, az önzetlen odaadás feltételezi az áldozat vállalást, az áldozat vállalás feltételezi, hogy lemondok a gyerekemért bármiről, ez pedig automatikusan hozza magával, hogy kedves időtöltésem soha nem lehet fontosabb, mint az, hogy a térdemre ültetem a kicsit és hagyom kérdezni, értelemmel válaszolok, ha rosszat tesz, elmagyarázom neki, hogy az miért volt rossz, et cetera, et cetera…
Azon Szülők szoktak a leginkább felháborodni ilyenkor, akik minimálisan sem foglalkoznak, vagy foglalkoztak a gyermekükkel. Nem veszik észre, hogy éppen az ő viselkedésük és nemtörődömségük miatt van egy 15-16 éves, márkás szerkóban közlekedő, tohonya, neveletlen egysejtűjük! Mert bizony az, hisz csak eszik, szaporodik, ürít! Lesarkítottam, igen! Méghozzá azért, mert egyszerűen, ha szebben és diplomatikusabban írom, nem jut el az információ a fejekbe! Persze az ilyen Szülők nem is értik, hogy a más gyereke miért jól nevelt, vagy kedves és tisztelettudó. Megmondom: mert abban munka van! Méghozzá sok! Szeretet, lemondás, odafigyelés!
Ezzel a két generációval már nem tudunk mit kezdeni sajnos. Az élet sem fogja őket megtanítani a helyes viselkedésre, a valódi emberi értékekre, hiszen a létezésüktől idegenek ezek a fogalmak, nem is értik őket. Annyit tudunk tenni, hogy a már megszületett babák és a még meg nem született kicsik Szülei, ébredjenek rá, hogy a kényelmesebbik megoldással, csak életképtelen „egyedeket” nevelnek a világunkra, ahol még a jó képességű embereknek is nehéz megállni a lábukon! Gondoltak már arra, mi lesz így ezekkel a kamaszokkal és fiatalokkal? Gondoljanak!
Nem elegendő a magot elvetni! Táplálni, óvni, védelmezni és sajnos gyomlálni is kell.
Ariana Dianis
