A Munkahelyi (T)error egy internetes blog oldal neve, amelyen kis hazánk állampolgárai mesélik el különféle negatív tapasztalataikat, melyeket álláskeresésük, vagy éppen munkájuk kapcsán szenvedtek el. Ebbe a kamu álláshirdetések éppúgy beletartoznak, mint a „kedves” munkáltatók vérlázító kihasználásai és visszaélései, aminek mindannyian szenvedő alanyai lehetünk. Véleményem szerint az oldal igencsak hasznos lehet mindenki számára, hiszen azt hiszem, nem mondok újat azzal, hogy a munkáltatók manapság mit meg nem engednek maguknak a dolgozóikkal szemben. Az oldal révén mások kárából okulva tanulhatja meg az ember, hogy „oké, örülj, hogy van munkád, de tudd, hogy mikor érkezhetsz el arra a pontra, amikor a hátrány már több mint az előny, és nem éri meg tűrni és befogni a szád.”

Miről is van szó? Hát nézzük csak: ma Magyarországon nagyon nagy a munkanélküliség. Ezt a sajnálatos tényt sajnos mindenki tudja, látja, érzékeli; utóbbit a szerencsésebbek csak közvetett, míg a kevésbé szerencsések közvetlen módon. Az emberek jó részének úgy kell a munka, mint egy falat kenyér; az állások nagyobb részére több százan jelentkeznek, a HR-eseknek irdatlan mennyiségű önéletrajzot kell(ene) átnézniük, amire persze se idejük, se kedvük, se energiájuk. Ezért aztán nagyon fontos, hogy az ember igazán jó kis önéletrajzot, motivációs levelet (ahol szükséges) „postázzon el”, mivel így nagyobb az esélye, hogy felkelti a kedves HR-es (lánykori nevén: munkaügyes) figyelmét, és behívják egy interjúra. Azt már inkább hagyjuk, amikor rengeteg olyan álláshirdetéssel találkozik az ember, ami nem is valós, hiszen már megvan az ember, de hát ugye meg kell hirdetni a megüresedett pozíciót. Szóval a helyzet nem túl rózsás.

De most lépjünk előre az időben: tegyük fel, hogy előáll az optimális helyzet: sok-sok fordulót követően mi lettünk a befutók, miénk a munka; örömködünk, fellélegzünk, pezsgőt bontunk, és imát rebegünk az ég felé, hiszen végre levethetjük magunkról a „munkanélküli” bélyeget. (Ez egy idő után komoly frusztrációt okoz mindenkiben, ez tény.) No de, sokszor még itt sincs vége a megpróbáltatásoknak. Nemegyszer utólag derül ki, hogy amit mondtak az interjún, az nem is teljesen van úgy, ami a szerződésedben benne van, azt valahogy szintén másként értelmezi a munkáltató, mint ahogy a papírra le lett körmölve.

Hasonlóba futottam bele én is. Én is örültem, hogy végre van munkám, be vagyok jelentve, minden happy. Illetve majdnem minden. Bár a munka nem éppen álmaim munkája, de úgy voltam vele, hogy ne válogasson az ember, meg különben is, nem olyan rosszak a feltételek. Hamarosan kiderült, hogy azért a szimpatikusnak látszó felszín alatt elég rafinált dolgok leledzenek. Eléggé felhúztam magam ezen (bár, hogy őszinte legyek, nem lepődtem meg), de adtam egy esélyt a dolognak. Komoly veszítenivalóm úgysincs, nem igaz? Akkor vesztettem el végleg a hitem a munkáltatóban, amikor alig pár nap munka után olyan leszúrást kaptunk a munkatársaimmal egyetemben, hogy csak néztünk ki a fejünkből, hogy „ez most mi volt?”. Nem a leszúrás ténye volt felháborító, hanem az a hangnem, amit az igen unintelligens, ordenáré hangnemet megütő felettes megengedett magának. Mondanom sem kell, hogy a felháborodása némiképpen jogos volt ugyan, ám az, ahogy ezt előadta, semmiképpen, hiszen tulajdonképpen a hőzöngését kiváltó ok semmiféle bajt vagy kárt nem okozott senkinek. Nem értem, hogy miért kell valakinek úgy beszélnie a beosztottjával, mintha a seggéből rángatta volna elő? Ráadásul nagyon sok ilyenről hallok mindenfele, sőt, én is tapasztaltam már ilyet, ám ennyire durván még soha. Ilyenkor elgondolkozok azon, hogy ez a magyar mentalitás? Mitől érzi ő magát többnek nálam vagy bárkinél? Merthogy nem az, nagyon nem. De ez még nem minden, hiszen olyan többletfeladatokat sóztak a nyakunkba, ami először is: nem indokolt, másrészről pedig mélységesen sértő, mivel azt sugallja, hogy „na, ti még ezt sem tudjátok önállóan megcsinálni”. Sőt, mi több, ezzel a munkánkat lassítják, hátráltatják; de úgy látszik, ez őket kurv@ra nem érdekli. Pedig lehet, hogy többre mennének azzal, ha úgy néznének ránk, mint akárki másra vagy akár magukra, hiszen mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint ők; sőt, néhány esetben talán még jobbak is.

Nem értem, mitől lesz az jobb bárkinek is, ha nem veszi emberszáma a másikat; a szerencsétlen meg örüljön, hogy egyáltalán van munkája. És ahogy észreveszem, ez az elmúlt években egyre durvábban nyilvánul meg. Totál hülyének és megvezethető birkáknak nézik az embert; bár azt nem tudom, hogy ez kinek jó és miért. Nincs így is elég gáz kis hazánkban? Némi emberséget és empátiát kellene tanulnia az emberek többségének; egy fillérbe nem kerülne, de az biztos, hogy élhetőbb lenne az ország.