Amikor kiderült, hogy XVI. Benedek pápa február végével lemond tisztségéről – mondván, egészségi állapota már nem engedélyezi, hogy ellássa feladatát –, a Szent Pítör-bazilika egész „személyzete” felhördült. Vatikánváros, no és az egész világ nem különben. Mindenkit meglepett a hír, noha hogy ha valaki a 86. életévét tapossa, akkor sajnos várható, hogy előbb-utóbb egészségügyi problémákkal kénytelen szembenézni. Ettől még maga a nagyfőnök (ismertebb nevén: Isten) sem fogja megóvni; pedig megtehetné, maradjunk ennyiben. De mivel nem teszi, így a pápák megöregszenek, majd jobblétre szenderülnek, így a helyükre mindig új és új pápák kerülnek. 16-os számú Benedek pápánk („leánykori” nevén Ratzinger Józsi) tehát felmondott a főnökénél is, és a bazilikában is, ezért hát nem volt más választás, mint a választás. Ahogy az ilyenkor lenni szokott. Bár az esetek többségében a pápák persze nem mondanak le egészen a halálukig, hiszen ki az az elmeháborodott, aki lemond arról, hogy 1. egy egész állam „ura” legyen? 2. A világ katolikus híveinek a teljhatalmú szellemi és lelki vezetője legyen? 3. Őszentségének szólítsák? Ezeken kívül persze nyilván egyéb jó dolgokkal is jár pápának lenni, mivel: egy pápa például nagyon művelt, ezért mindig egy csomó nyelven képes nyomatni a mondandóját, amikor nagy és fontos dolgokról beszél a Szent Pítör-bazilika erkélyén; emellett igencsak jószívű és önzetlen: ingyen és bérmentve osztogatja az áldást a híveknek; a főnökével meg tulajdonképpen sosem találkozik, maximum hallja őt, és az éppen elég neki.

Ugyanakkor vitathatatlan, hogy a pápa is csak ember, és bár a főnökét képviseli teljes mellszélességgel eme sárgolyón, azért előfordulhat, hogy mégsem tudja képviselni úgy, ahogy azt amaz elvárná, ezért inkább úgy dönt, hogy lemond, és átadja a helyét, belőle pedig visszavonult, „nyugalmazott Őszentsége” lesz. Most is ez történt. XVI. Benedek (született R. József) vatikánvárosi lakos elhagyta hivatalát, feladatot adva ezzel a bíborosi testületnek. Az ő feladatuk ugyanis utódot keresni Szent Pítör trónjára.

Ez egy nagyon titkos dolog amúgy. A piros színű pendelyben tündöklő bíborosok ugyanis a konklávé kezdetével bevonulnak a Szent Pítör-bazilika Sixtus-kápolnájába, hogy megszavazzák az új Szentatyát. Persze jó kérdés, hogy miért éppen oda vonulnak be. A hivatalos álláspont szerint hagyományból, de az is lehet, hogy Mikelándzselo freskóit nézegetik, miközben nyugi cigit szívnak, és várják az ihletet. (Most őszintén: nem gyanús, hogy állandóan füst jön ki a kéményből? Különféle színekben. Fekete is lehet, meg fehér is.) Lehet, hogy könnyebb választani, ha ellazul az ember. Meg aztán nem szabad elsietni eme komoly műveletet. Általában a bíborosok közül választanak, és hát, aki bíboros, az már nagyon komoly egyházi személy ám, így a választás nehéz; meg kell tehát támogatni valamivel. Ne feledjük azt sem, hogy miután a konklávé elkezdődött, senki nem mehet se ki, se be. (Régen még be is falazták őket! Ma már azért egy vatikáni szállodában laknak, amikor éppen nem szavaznak.) A konklávé rövid is lehet meg hosszú is. Volt már egynapos konklávé, de volt hároméves is. Ezalatt az idő alatt a piros ruhások szavaznak, cédula által, amit aranykehelybe dobnak. Mindezt naponta négyszer. Az a jelölt kezdhet győzelmi örömtáncot járni, aki a szavazatok kétharmadát plusz egy szavazatot megkapja. (Persze ezt nem szokta csinálni, de magában tuti elmorzsolgat néhány „juhéjj”-t, meg hasonlót.) Amennyiben egy választás alkalmával senki sem kapja meg a többségi szavazatot, úgy a papirosokat elégetik olyan anyagok hozzáadásával, ami fekete füstöt produkál. (Szintúgy a hivatalos verzsön szerint.) Amint azonban sikeres a választás, a felszálló füst már fehér, mint a frissen esett hó. Ekkor mindenki megkönnyebbül; a hívek örülnek, örömködnek a Szent Pítör téren, a kamerák forognak, a tudósítók tudósítanak, és majd’ az egész világ ezt nézi. Meg persze a neten is olvasható. Pápát választani nagydolog, na.

2013. március 13-án este felszállt nevezett fehér füst Vatikánváros egére, és mindenki azt gondolta: oké, megvan a pápa, de ki az? Mert ez nem száll fel a füsttel együtt, hanem akkor tudható meg, amikor: először is kihirdetik e tényt a Szent Pítör-bazilika erkélyén, majd nevezett személy – már új nevet választva – kilép ugyanide, hófehér pápai ruhában, és mosolyog, meg integet, meg beszédet mond. (Ja, mert persze új név is kell egy pápának; ez a szokás és kész.)

Hamarosan kiderült, hogy ki járhatja azt a bizonyos győzelmi örömtáncot, és ettől sokaknak leesett az álla. Merthogy a katolikus egyház most történelmet írt azzal, hogy nem európai pápát választott; de nem ám! (Sokan azt gondolták, hogy tuti olasz lesz a pápa, ám csalatkozniuk kellett.) A piros ruhások ugyanis jó messzire – egészen pontosan Dél-Amerikáig – „mentek” a pápáért. Egy argentin kollégájukat, bizonyos Jorge Mario Bergogliót ültették Szent Pítör trónjára. Ő pedig levetve eredeti nevét, I. Ferencként foglalta el hivatalát. (A névvel a ferences rend alapítója, Assisi Szent Ferenc előtt tiszteleg; Feri pápa pedig még úgysem volt, így ő lett az egyes számú.)

Jorgéból tehát Franci lett; meg pápa is, így tehát a hívek örömködnek országhatáron innen és túl. Kiváltképp nagy lehet az öröm Argentínában. Mivel tudható, hogy Dél-Amerika népei mélyen vallásosak, így tuti, hogy voltak, akik a meghatottságtól elpityeregték magukat. Remélem, Franci gondolt rájuk ezekben a felfokozott percekben, és hivatalba lépésének első tettei között volt, hogy küldött számukra egy igazán megnyugtató kis muzsikát. Például a „Don’t cry for me Argentina” címűt. Ámen!

Penny Wise