Minden nő életének sarkalatos kérdése a gyerekvállalás. Eredetileg ugyanis arra lettünk „kitalálva”, hogy gyerek(ek)et szüljünk és neveljünk fel. Ez a biológiai része. És van az emberi, ami jócskán árnyaltabbá teszi ezt a képet. Ugyanis nem minden nő akar gyereket; vagy azért, mert úgy érzi, nem tudna mindent megadni a kicsinek, vagy félti a karrierjét/alakját/függetlenségét stb. Esetleg egyáltalán nem szereti a gyerekeket, ebből (is) kifolyólag aztán azt gondolja, hogy nem is lenne jó anya. (A fent felsoroltaknak persze különféle kombinációi is akadhatnak.) Bárhogy is van, egy a lényeg: ezer és egy oka lehet annak, ha valaki nem kívánja átélni az anyaság örömeit. (Akiknek sajnos nem lehet gyerekük, az megint egy más kérdés, hiszen náluk kényszerállapot a gyermektelenség.)

A modern nő pár évtizede már szabadon eldöntheti – optimális esetben a párjával együtt –, hogy szeretne-e utódot vagy sem, és természetesen azt is, hogy mikor. A hatvanas években jelentek meg az első fogamzásgátló tabletták, amik jelentős változást hoztak a gyengébbik nem életében. Nem véletlenül hívják ezt az időszakot a szexuális forradalom időszakának. A változás azért persze nem minden területen jelent meg. Hiszen a mai világgal ellentétben akkoriban még igenis nagyobb volt az elvárás a nők felé, hogy igenis menjenek férjhez és legyenek gyerekeik. Furcsán néztek arra, aki ezzel szembe ment. Pedig már akkor is akadtak, akik dacoltak a konvenciókkal, és élték a maguk életét, úgy, ahogy ők akarták. Manapság azonban már nagyon sok minden változott ebben a tekintetben is.
Egyre többen döntenek tudatosan úgy, hogy nem alapítanak családot. És bár kevésbé szólják meg őket, a társadalom azonban még mindig „elvár”. Vidéken még jobban is, mint a fővárosban. Bár már nincsenek klasszikus értelemben vett vénlányok, vagyis nem ciki, ha x éves korodig nem vagy férjnél, a gyerekvállalás valahogy más kérdés.  Valahol érthető is ez, hiszen a fajfenntartási ösztön mélyen belénk van kódolva; emellett: ha nem születnek gyerekek, a társadalom elöregszik stb. Az „elvárás” tehát valahol érthető, de nem jogos.
Mégsem ez a legbosszantóbb az egészben. Hanem az, hogy mindenki más jobban tudja, hogy az illető nőnek mi a jó, és előszeretettel osztogatja az észt és a kéretlen tanácsokat. Na, igen, kibicnek semmi sem drága.
Ráadásul a fogadatlan prókátorok száma valahogy megszaporodik, ha az ember megházasodik. Ahogy gyűrű kerül az ember lányának az ujjára, rögtön jönnek a „na, és mikor szeretnétek gyereket” jellegű kérdések, ilyen-olyan megfogalmazásban. De még ez is hagyján. Mert nyilván ez emberek érdeklődnek, kíváncsiak, és semmi meglepő nincs abban, ha egy friss házastól ilyet kérdeznek. A bicska akkor nyílik ki az ember zsebében, amikor szépen elmondja, hogy most még egy darabig nem,;a kérdező fél pedig ilyenkor sokszor úgy néz az ember lányára, mint a véres rongyra, és elkezdi ecsetelni, hogy az úgy miért is nem jó, és hogy kellene, és mikor kellene é satöbbi. Ha pedig valaki nem akar, akkor jön pluszban még az érzelmi ráhatás, hogy „úgyis megbánod majd”;illetve „a gyerek a legcsodálatosabb  dolog a világon”, meg „a család mindenek felett”.
Előre bocsátom, hogy imádom a gyerekeket, és én is szeretnék majd, de igenis illetlen dolog „osztani az észt”, mert senki semmi köze hozzá. Nem ismerhetjük a másik ember életét, nem tudhatjuk a döntésének az okait; de ha tudnánk is, még úgy sem lenne jogunk a másik magánéletébe beleavatkozni. Főleg, ha az embert senki sem kérdezte.
Vagy például mi van azokkal, akik azért nem szeretnének gyereket, mert nem szeretik őket, nem bírják a gyereksírást, és érzik, hogy nem lennének jó anyák? Számomra ez furcsa ugyan, de nem vagyunk egyformák. Az igenis jó dolog, ha valaki ezt belátja, és nem szül „muszájból”. Persze nagyon sok esetben anyagi okok hátráltatják a családalapítást. Főleg manapság, amikor nem csupán a kevés fizetés okoz gondot, hanem az is, hogy bizony sok munkavállaló nem szereti a GYED-ről, GYES-ről visszatérő kismamákat, mert hát a gyerek beteg lesz, meg ott a szülői értekezlet; és hát túlóráztatni sem lehet annyit a delikvenst, hiszen, ő olyankor már lélekben otthon van. Vagyis barokkos túlzással élve: nem „teljes értékű” munkaerő. Ez egy ördögi kör. Utódok kellenek (kellenének), hogy – leegyszerűsítve– fennmaradjon a társadalom, ám a mai világ sajnos nem mindig „bababarát”. Nem könnyű tehát a döntés, és azt gondolom, a mostani szülőképes generáció helyzete jóval nehezebb, mint anyáinké volt. Sok esetben pedig épp a gyerekeken csapódik le. Elég megnézni a mostani fiatalokat.

Penny Wise