Barátság, részben a családi összetartás hiányát pótolja?! Velük osztjuk meg idővel az életünk nagy részét, míg azok, akik vér szerint a rokonaink kizáródnak?! Lehet normális egyensúlyt létrehozni, amiben mindenki benne van?
Ez egy természetes folyamat, az elidegenedés, az élet velejárója, hisz sokszor azok sokkal közelebb állnak hozzánk, akik csak „barátok” mint azok, akik a rokonaink. Nem feltétlenül igaz ez, de sajnos manapság egyre gyakoribb. Könnyebben megnyílunk előttük és nekik mondjuk el a bánatunkat, velük éljük meg az örömünket.
De ki az igazi barát?!
Az, aki mindenben melletted áll, támogat és szeret, vagy az, aki ellent is mer mondani neked, ha nem a helyes útra készülsz rálépni. Idővel a barát lesz a család, ezért fontos kit engedünk közel.

De miért van az, hogy néha a legjobbnak hitt ember az életedben elhidegül mellőled?!
Talán ő sosem volt az, aki igazán szeretett?!
Vannak emberi tulajdonságok, embertípusok, akik képtelenek túllépni saját magukon és másokat előtérbe helyezni, ezzel mutatva meg igazi szeretetüket egy barát iránt. Úgy próbálnak terelgetni embereket, akik önzetlenül mellettük állnak, hogy nekik jó legyen, eljátszva a szeretetet.
Vagy épp mi vagyunk a baj forrása?!
Meddig élhet valaki így?
Talán ez a folyamat sose áll meg… mindig lesz újabb és újabb „legjobb barát”?!

És ott van az, ami mindent felülír, a szerelem. Ez a bonyolult és felfoghatatlan dolog az ember életében jó dolog, melyet sajnos néha fájdalom kísér. Kihasználunk másokat, átlépünk rajtuk úgy, hogy olyan nyomokat hagyunk bennük, amik megkeserítik.
De miért? Miért keres valaki komoly kapcsolatot, ha képtelen monogámiában élni?! Miért érezzük azt a vágyat, hogy kell mellénk valaki, akivel megoszthatjuk az életünket?! Miért adjuk elő, hogy mennyire jó, miért mutatjuk meg valakinek, „milyen lenne ha…” miközben nem akarunk tőle semmit?! Miért ringatunk valakit hiú ábrándokba?
Az egész csak a szocializálódás folyamata keltett tévképzet, azt próbáljuk leutánozni amit látunk, amire nevelnek, vagy ez már biológiailag belénk van égetve, hogy kell egy társ mellénk!?
Az emberek nem szeretik a magányt, ösztönösen keresik a társaságot, így lesznek barátai, de idővel, ezzel már nem elégszik meg, kell más is az életébe! Olyan, amit sem a barátság, sem a pusztán ösztönös szex nem elégíthet ki, kell egy állandó partner, akit idővel megszeret, és nem bírja elengedni. Viszont van az, amit kémiának neveznek a szerelemben, meglátod és érzed, hogy ő kell neked, hogy ő a te másik feled. Nem ismered igazán, de érzed, mert vonz magához. Ez a kémiai vonzalom a legfájóbb is olykor, mert lehet, hogy csak az egyik irányba jön létre. Talán kegyetlenség mások érzéseivel játszani, viszont ha másik szemszögből nézzük, mindenki csak boldog szeretne lenni. Ez az, ami nem ítélendő el! Hisz mindenki az akar lenni…

Ha megtaláltuk a szerelmet, a boldogságot, akkor honnan tudjuk, hogy tényleg tartós dolog jön létre?! Honnan tudjuk, hogy ez nem csak egy fellángolás, egy múló érzés, mely idővel kialszik bennünk, vagy épp a másik félben?!
Rengeteg olyat látni, hogy párok együtt vannak, de nem boldogok, megcsalják egymást és csak szenvednek. Ilyenkor helyre lehet hozni a dolgokat, csak kérdés, van-e értelme?! Vagy jobb elengedni és új társat keresni. De mi van, ha valaki nem bírja feldolgozni a veszteséget, nem bírja elengedni a múltat?!
Én hiszek abban, hogy aki feledteti veled a múltat, az lesz a jövőd! És akármennyire is szeretnénk, van amit jobb nem erőltetni mert csak sérülünk. A bennünk felépített üvegvár nem olyan erős, hogy minden csalódást kiálljon…

Létezik olyan, aki sose lesz szerelmes, aki soha nem érez senki iránt többet, mint puszta vágyat?! Neki könnyebb, mert nem csalódik, vagy épp sokkal rosszabb, mert nem érzi a fájdalmat?!
Hisz a fájdalom is a boldogság része, ha nem vagy boldog, nem fáj a veszteség. Ha boldog vagy, csak akkor fáj igazán! Így azok, akik nem szeretnek, nem tudnak szeretni, nem érzik a boldogságot sem.

Akárhogy is, az ember életét a szülők, testvérek mellett kezdi, majd idővel átveszi az életének nagy részét a barátok és lassan a szerelem. Meglátásom szerint ez a folyamat elkerülhetetlen társadalmunkban. Mindezek mellett, nem azt állítom, hogy azzal, miként bejönnek az életünkbe a barátok és párkapcsolatot alakítunk ki, hogy az eddigi kapcsolatokat pl.: családot, el kell felejteni, csak azt állítom, hogy életünk boldog és kevésbé boldog perceit nem feltétlen velük fogjuk átélni, hanem a barátokkal, párunkkal.

Jónak lenni kifizetődő?
Sokszor érezhetjük úgy, hogy rengeteget adunk magunkból és ennek ellenére semmi viszonzást nem kapunk. Mi adunk és adunk, de egyre jobban érezzük, kimerülünk. Nem azt mondom, hogy nem jó adni, mert még ha csak érzelmi támasza vagy másoknak, az is egy olyan adomány mások számára, ami felbecsülhetetlen. De miért van az, hogy van, aki mindig csak ad és van, aki meg rászorul erre a csekélynek tűnő adományra?
Meddig lehet ezt csinálni anélkül, hogy teljesen belefáradjunk?
Jó érzés meghallgatni másokat és tiszta szívvel átérezni a fájdalmát, megpróbálni kedves szavakkal biztatni, hogy neki jó legyen. De ott a másik oldal is, hogy nekik is lehetnek gondjaik, csak nem tudják ezt így elmondani senkinek. Nem tudnak másra támaszkodni. De belefárad idővel az ember, egyre több a teher melyet szeretetből vállal magára és megroppan. Teljes lelkében összetör, és nem tudja magát hova tenni a világban. A benne lévő fájdalmak, melyek a saját életével kapcsolatosak nem emésztődtek meg, mások gondjait dogozza fel a tudata és a sajátjai meg kiburjánzanak benne, eltemetik és felemésztik.
Eljön a perc, mikor felkel, és a sötétség borítja be a napjait, nem tudja hol van, mi legyen és nem tud uralkodni saját érzelmein.
Ilyenkor összegezni kell a dolgokat, mérlegelni a lehetőségeket és gyökerestül kitépni a szívébe és lelkébe beágyazódott kegyetlen gyomokat. Meg kell szüntetni azt, ami ezeket keltik. De mihelyst helyreáll a rend, nem élvezi ki az ember a szabadságot, egyszerűen lényéből fakadóan újra mások problémáival veszi fel a harcot.
Talán jobb másokkal foglalkozni, mert így nem kell a saját kudarcainkkal törődnünk? Ez egy menekülési forma?
Felépítünk egy törékeny üvegvárat magunkban, amin az, aki igazán ismer, keresztüllát, látja, hogy nem vagy jól, nincs minden rendben veled és ez a vár, a legkisebb ütésre is összetörik. Erősnek kell lenni belül, csak így lehet megtalálni a boldogságot.