Egy vallomással kezdeném: nem kifejezetten szeretem a hercegnős meséket. Gyerekkoromban sokkal közelebb álltak hozzám az állatmesék (vagy azok a mesék, ahol a szereplők mindegyikét állatbőrbe bújtatták), mint a törékeny, csodaszép, megmenteni való királykisasszonyokról szóló történetek.
Itt van például Hófehérke, akinek a törpék szépen megmondták, hogy ne engedjen be senkit sem a házba, amíg ők távol vannak – az eredeti mese szerint háromszor(!) is. Mégis beengedte az öreg néninek álcázott királynőt, ráadásul a mérgezett almából is evett. Csipkerózsika szintén: távol kellett volna tartania magát a szúrós dolgoktól, elkerülnie a tornyot, stb. Erre mit tett: éppen a születésnapján kíváncsiságból felment a toronyba, leült a rokkához, és természetesen megszúrta az ujját – ami miatt egy teljes birodalom álomba merült. Piroskát is óva intették, hogy ne álljon szóba idegenekkel, ne térjen le az útról, ő azonban a farkas szép szavai hallatán mintha mindent elfelejtett volna. Hogy a farkas-nagymama helycserét ne is említsük… Persze az összes történetnek happy end a vége, és azzal is tisztában vagyok, hogy ezek a mesék tanító jellegűek – és a rossz dolgok éppen azért történnek meg bennük, hogy a gyerekek is lássák, milyen következményekkel járhat, ha nem fogadnak szót. Plusz, alapszabály, hogy a hősöknek mindig el kell bukniuk, mielőtt végül győzedelmeskednének. Felülemelkedniük a korlátaikon, túlszárnyalniuk saját magukat, nem igaz? De kérdem én: ezek a lányok hősök lennének? Elbuknak, de nem saját erejükből állnak fel.
A Disney az elmúlt nyolcvan évben rengeteg mesét készített. Gyönyörűen megrajzolt, magával ragadó rajzfilmeket, melyek valójában a pozitív értékek felsőbbrendűségét és győzelmét hirdető történetek. És ez rendben is van így: a meséknek arról kell szólniuk, hogy tiszta szívvel, jósággal, bátorsággal, kitartással, szeretettel leküzdhetünk bármilyen akadályt. Eközben pedig óhatatlanul is megváltozunk (általában pozitív irányba): méltóvá válunk arra, hogy a kitűzött célt elérjük. Hősök leszünk.
Újra itt a kérdés: a tündérmesék fő nőalakjai hősök lennének?
Hófehérke (1937) a történet elején egy jólelkű szegény árva királylány, akit hiú mostohaanyja meg akar öletni. Ez több próbálkozás után nagyjából sikerül is. A végén azonban érkezik a herceg, akit életre kelti a lányt, a mostoha eltűnik, a fiatalok pedig boldogan élnek, míg meg nem halnak. Csipkerózsika, vagyis Aurora (1959) egy száz éves álomba merült kíváncsi hercegnő, akit a herceg egy csókkal felébreszt, ezzel megtörik az átok, és boldogan élnek, míg… Hamupipőke (1950) egy szegény, jámbor árva, akit mostohája rabszolgasorban tart, mígnem a tündér keresztanyjának hála, elmehet a bálba, ahol szépségével elbűvöli a herceget. Az üvegcipőnek köszönhetően pedig végül egymásra találnak, és boldogan élnek, míg…
Hol itt a jellemfejlődés? Hol van a küzdelem? Nekem úgy tűnik, hogy a „lányok” csak passzív résztvevők a történetekben. Méghozzá annyira, hogy a hét törpe, a három tündér, és a ruhát varró madarak és egerek érdekesebbek voltak, jobban lekötötték a figyelmemet, mint a főszereplők maguk.
A kis hableány (1989), Arielle karaktere már árnyaltabb. Ő egy önfejű, makacs lány, aki egy hajótörés alkalmával megmenti Eric herceg életét, és azonnal beleszeret. Emberré akar válni, ám segítségért sajnos épp egy gonosz boszorkányhoz fordul. Arielle lábakat kap, de elveszik a hangját, ráadásként három nap alatt meg kell hódítania a herceget, különben örökre a boszorkány szolgája lesz. Tehát adott egy nő, aki vakmerő, bátor és szerelmes. Megmenti a szerelme életét, áldozatot hoz érte, és még többre is képes lenne, ha az élet úgy hozná… Arielle már majdnem hősnő. Nem elégszik meg a helyzettel, amibe beleszületett: változtatni akar! Épp ilyen lesz majd Jázmin (1992) és Pocahontas (1995) is. Ám egyedül nem boldogulnak. Még!
Talán az első igazi hősnő a Disney-hercegnők közül Belle. Okos, és kedves lány, aki nem érzi szükségét annak, hogy férjhez menjen. Önszántából teszi, amit tesz, és egyedül is képes helytállni. A saját döntése, hogy a Szörnyeteg kastélyába megy, mintahogy az is, hogy ottmarad. Nem ijed meg a saját árnyékától, sem pedig a szörnytől – végül még meg is szereti őt. Annyira, hogy hajlandó az életét kockáztatni, és harcolni érte.
A későbbi „hercegnők” is sorra bebizonyítják, hogy nincs szükségük hercegekre (férfiakra). Vannak saját céljaik, képesek önállóan gondolkodni, dönteni, harcolni az igazukért. Önmagukban is meggyőző, érdekes személyiségek, ugyanakkor mindvégig nők maradnak. Mulan (1998) apja becsületének védelmében a halálbüntetést kockáztatja, amikor férfinak adva ki magát, belép a császár seregébe. Tiana (2009) álma egy csodás étterem New Orleansban, és két munkahelyen dolgozik, hogy előteremtse rá a pénzt. Aranyhaj (2010) világot akar látni, miután pedig kiderül a származása, vissza akarja kapni a családját. Persze útközben mindhármukra rátalál a szerelem, és mintegy mellékesen, miután kalandos úton, a gonosz legyőzése után elérik a céljukat, gazdagodnak egy férjjel is.
Merida, a skót hercegnő (2012) azonban nem. Talán ez az első hercegnős mese, aminek befejezése nem sírig tartó szerelem, lakodalom, vagy valami hasonló. Itt nincs jóképű herceg (herceg három is van, de hogy jóképű…). Merida csupán szabad akar lenni, íjászkodni, lovagolni – nem pedig varrni, zenélni, szűk ruhában járni, vagy férjhez menni. Ez a történet egy tipikus mai problémával foglalkozik: anya és lánya elképzelése a jövőről nagyon különböző, de egyik sem hallgatja meg a másikat, elbeszélnek egymás mellett. Amikor pedig Merida felkeres egy boszorkányt, elszabadul a pokol… A történet során anya és lánya kénytelen lesz jobban megismerni és megérteni egymást, de a végére mindketten okosabbak és bölcsebbek lesznek. Előtérben a család, az összetartás, az elfogadás, a szeretet, és a bizalom. Hősnőnk pedig bátor, leleményes és vakmerő.
És végül, egy kicsit kacskaringós úton, elérkeztünk a Jégvarázshoz, ami 2013 telének egyik legkedvesebb meglepetése.
A történet szerint Elza és Anna hercegnők, akik szüleik halála után magányosan, bezárkózva élnek a kastélyukban. Anna nem is sejti, hogy ez igazából nővére különleges képessége miatt van így. Ám, amikor a koronázási ceremóniát követően Elza elveszti a fejét, és véletlenül mindent jéggé változtat, a lány szégyenében elmenekül. Anna, aki szereti a 
testvérét és a hazáját, azonnal utána indul, hogy visszahozza. Útközben találkozik Kristoffal, a jegesemberrel, és Svennel, a rénszarvassal, akiket meggyőz, hogy segítsenek neki. Később csatlakozik hozzájuk Olaf, a hóember is. Négyen mennek tovább, hogy felkutassák Elzát, de nem számolnak azzal, hogy gonosz erők az újdonsült királynő életére törnek.
Eközben Elza egy jégpalotában éli mindennapjait, jól érzi magát egyedül (szerencsére így nem tud bántani senkit), és amikor Anna betoppan, közli, hogy nem megy sehova. Vita alakul ki, amit még a bérgyilkosok érkezése is súlyosbít. A harcban Elza véletlenül megsebesíti húgát, amitől még inkább magába zárkózik. Később kiderül, hogy Anna sérülése halálos, és csak az igaz szerelem képes felolvasztani a szívét…
Tény, hogy a jég megolvad, a tél eltűnik, a testvérek pedig boldogan ölelik meg egymást a végén. A gonosz megbűnhődik, a jó pedig elnyeri méltó jutalmát. Mielőtt azonban Anna megmenekülne (mert természetesen így lesz!), még lesz egy-két nem várt csavar a történetben, ami miatt (is) érdemes megnézni ezt a mesét.
Valójában ez a Disney-mese is rendelkezik az összes tipikus elemmel: zseniális az animáció, vannak benne zenés betétek, vicces figurák, kedves állatok, és persze a „szeretet mindent legyőz” konklúzió. De akkor miben más? Egyrészt a női főszereplők karaktere árnyalt és mély. Elza félelme és fájdalma a „különleges képessége” (ami tulajdonképpen bármilyen problémára behelyettesíthető), ami miatt gonosznak bélyegzik, titkolóznia kell. Annáé pedig, hogy a nővére nem engedi közel magához, hogy eltávolodtak, és nem érti miért. Ha belegondolunk, átérezhetjük a helyzet komolyságát. Másrészt (egy apró kitérőtől eltekintve) nem a szerelem körül forognak az események, hanem az elfogadás, a testvéri szeretet a lényeg (ami tényleg képes hegyeket megmozgatni). Mindkét lány magányos, de szerencsére rájönnek, hogy nyitni kell a világ és egymás felé is, és akkor a határ a csillagos ég. Mindemellett a történet bővelkedik mulatságos elemekben – nem is beszélve arról a kis fricskáról a romantikus filmek felé, amit az „első látásra szerelem” vonatkozásában láthatunk…
A Jégvarázs tehát szórakoztató kikapcsolódás. Hősnői valódiak, magával ragadóak, bátrak és végül legyőzik a félelmeiket és az akadályokat. A történet jól kidolgozott, van mondanivalója, sikere abszolút nem véletlen. Még több ilyet kérünk! :)
A_Rézi
