Mia döntéshelyzetbe került. Az élete veszélyben van. Vajon kinek az oldalára áll a boszorkány? Esetleg egy harmadik utat választ. Egy biztos: bármit is tesz, az visszafordíthatatlan változásokat hozhat... A novella korábbi részei itt és itt találhatóak. A befejező rész következik.
Evelin nem borult ki, amikor közöltem vele a tényeket. Valószínűleg elhitte azt az erős csúsztatást, amit Olivérrel kapcsolatban előadtam neki, mert szó nélkül nyújtotta a kezét, és fel sem szisszent, amikor a tőrrel megsebeztem. Ez volt az a pont, ahol még megállhattam volna. De nem tettem.
Az én ép tenyeremben is végighúztam a pengét, majd megfogtam Evelin iszamós kezét, és varázsigét mormoltam, miközben a vérünk összekeveredve hullott a sírra. Egy perccel később a lány transzba esett, és felemelkedett a földről. A sötétben a gyertyák fénye vészjósló táncot járt az arcunkon. A szabad kezemben készenlétbe helyeztem az athamét, és hívtam a szellemet.
Az nem sokat késlekedett. Hosszasan figyelte a nővérét, mielőtt rámnézett volna. Elszánt volt, mint akinek nincs vesztenivalója. Igazából nem is nagyon volt…
- Ismered az eljárást? – suttogtam.
- Nem.
Ez megnyugtatott. Elmondtam, hogy az athaméval meg fogom vágni.
- De én szellem vagyok!
- Én pedig boszorkány. Képes vagyok szilárddá tenni téged, de csak rövid időre. Amint érzel valamit, fogd meg a kezem. Aztán kapaszkodj, mert lesz itt egy kis szél!
Úgy is lett. A mágikus tőr valóban sérülést okozott. Olivér azonnal megragadta a kezemet, amint kibuggyant a vére. És így létrejött a kapcsolat: a vérünk összekötötte hármunk tudatalattiját. Én voltam a középpontban. Átjárt az erejük. Egyszerre hatalmas forgószél kerekedett, alig tudtam megtartani a két transzba esett embert. Aztán hirtelen véget ért a vihar.
Kinyitottam a szemem – fel sem tűnt, hogy becsuktam – és egy fehér szobában találtam magam, egyedül. Mindenütt gyertyák égtek. Világos volt, kellemes meleg, semmi bútor; a falak, a mennyezet pedig fehéren aranyló, sűrű homályba veszett. Még sosem jártam itt, noha nagyanyámtól már sokat hallottam róla. De nem volt időm bámészkodni, tennem kellett a dolgom.
Sétára indultam azon a helyen, melyet a képzeletem épített fel.
- „Evelin ölte meg az anyját?” – tettem fel magamban az első kérdést, mely idehozott.
Az egyik oldalamon a köd csavarodni kezdett és két emberalakká formálódott. Szinte azonnal felismertem bennük a két testvért.
- Biztos, hogy működni fog? – kérdezte Evelin.
- Megbízható a forrásom – szólt Olivér szinte pökhendien, felmutatva egy apró tárgyat – A trójai faló is működött nem?
- És viseli majd?
- Vele voltam, amikor meglátta az ékszerbolt kirakatában… azonnal „beleszeretett”. Amint beleteszi a hajába, működésbe lép a marionett-bűbáj…
- Remélem is, Öcsi!
- Bízz bennem! És, ha lehet, ne szúrd el! Ez az egy esélyünk van.
A titokzatos alakok, ahogy jöttek, ugyanúgy el is tűntek. Tehát, amit Olivér a szellemsíkon mondott, a milliós örökségen innen, annak egy része hazugság volt… Szuper!
- „Hogyan halt meg Olivér?”
Most csak a hangokat érzékeltem, különböző irányból. Vízcsobogást, madárcsicsergést, falevelek surrogását. Hallottam, ahogy valaki rója a hosszokat egy medencében, majd megáll.
- Ilyen korán itthon? - kérdezte Olivér meglepetten.
- Akadt egy kis dolgom – Evelin hideg és kimért volt.
Nemsokára csapkodás, fröcskölés és kiabálás zavarta meg az idillt.
- Mit művelsz Ev?!
- Hazudtál nekem. Hol a pénz?
Hallottam, ahogy Olivér elmerül, majd újra felbukkan. A légzése szakaszossá vált. Fuldoklott.
- Gőzöm… sincs… Miféle varázslat… ez?
- Nem kérdeztem – láttam magam előtt, ahogy Evelin hanyagul megrántja a vállát – De ha nem felelsz, rövidesen meghalsz, az tuti! Szóval, hol-van-a-pénz?
- Nincs… nálam!
- Beszélj Öcsikém, és nem szenvedsz tovább! Ígérem...
Aztán a csapkodások lelassultak, majd hirtelen elhalt minden zaj. Csak Evelin bosszús hangját hallottam:
- Francba!
Megrendültem a haláltusa hallatán, ugyanakkor felvetődött egy érdekes kérdés:
- „Hol van a pénz?”
- Nem tudom! – harsogta felém két kétségbeesett hang, szinte egyszerre, teljesen váratlanul.
A hangok visszhangzottak a hatalmas, üres térben. Mikor végre csend lett, az aranyló ködben villámokat vettem észre. Véletlenszerűen cikáztak mindenfele, ami azt jelentette, hogy kevés időm maradt. A kapcsolat kezdett összeomlani. Így feltettem az engem érintő legfontosabb kérdést:
- „Mi a terve velem Evelinnek?”
Ezúttal egy, a ködbe vetített fekete-fehér filmet láttam. Egy utcaképet, a járda szélén egy autót, mellette pedig egy fekete csizmát és szürke kabátot viselő nő ácsorgott, nekem háttal. A lehúzott ablakú kocsiban ült valaki, de csak a kezét láttam az illetőnek. Férfi lehetett, erős harmincas. Éppen a beszélgetésük közepébe csöppentem.
- …ha másfél órán belül nem történik semmi, jöjjön be és nézzen körül! Ha a nő nélkülem távozna a temetőből, szedje le! Semmiképp ne hagyja elmenni!
Evelin hangja ijesztően gyakorlatias volt.
- Ha pedig minden a tervek szerint történik…
- Követem. Biztonságos távolságban kiiktatom.
- Nézze át a holmiját, mielőtt eltünteti! – tette még hozzá a lány.
A férfi nem reagált, csak beindította a motort. Evelin eltávolodott a járműtől, és a tükörben, egy pillanatra megláttam leendő hóhérom arcát. Rövid, barna haj, körszakáll, teljesen átlagos vonások. Egy férfi a tömegből – akit meglátsz, és azonnal el is felejtesz, mert annyira hétköznapi… Ekkor a filmszalag lefutott, a mozgókép helyét egy kivilágított téglalap vette át – szinte hallottam a mozigép üres kattogását.
Kellett egy perc, hogy rendezzem magamban a dolgokat… Megfogadtam, hogy ha ezt megúszom, akkor soha többé szívesség barátok barátainak, és soha többé szellemidézés alaposabb körüljárás nélkül. De előbb: éljem túl!
- Finito! – mondtam ki a varázsszót, és ismét a körben, a saját testemben ébredtem.
Minden nyugodt volt, és csendes. A gyertyák már majdnem leégtek. Hosszúra nyúlt ez az este, ráadásul még közel sem volt vége.
- Mi volt ez?
- Elaludtam?
A két delikvens is magához tért.
- Veritas-bűbáj, emelt szintű verzió – tájékoztattam őket – Belemásztam a fejetekbe, hogy megtudjam az igazságot. Elég… érdekes élmény volt.
Ahogy ekkor rámnéztek, le sem tagadhatták volna, hogy testvérek. Evelin szóra nyitotta a száját, de alig jött ki hang a torkán.
- És?
Feltápászkodtam. Lassan, komótosan, szándékosan fokozva a feszültséget.
- Arra jutottam, hogy gonoszok vagytok. Megbűvöltétek a saját anyátokat, hogy vágja fel az ereit… Egymás életére törtök – itt jelentőségteljesen Evelinre néztem –, és az enyémre is.
A lány nyelt egyet.
- És hol a pénz? – tette fel a milliós kérdést.
Elmosolyodtam. Fel-alá sétáltam, a kezem pedig, mintegy mellékesen a belső zsebem felé közelített.
- Egyikőtök sem tudja… én sem. Talán anyátok szellemét kellene megkérdezni. De a lényeg, hogy minden tök felesleges volt: megölni Olivért, megidéztetni a szellemét, átverni engem, a gyilkosságomat megszervezni – majd a fiúhoz fordultam –, hazudozni nekem, bosszút forralni… Mondjátok, mikor romlottatok el ennyire? Vagy már így születtetek?
- Semmit sem tudsz rólunk…
- Halvány fogalmad sincs – Evelin hangja vészjóslóan csengett – Nem volt más választásom…
- Mindig van választásod… Mindenkinek van választása!
A varázskör széléhez léptem. Eddig észrevétlenül, módszeresen eltávolítottam három gyertyát a körből, és most elrúgtam a negyedik sarokkövet is. A lángok kialudtak. Előkaptam a pálcámat, és egy hatalmas kört írtam le a vele, amivel átszakítottam a varázskör védőburkát. Egy nagy villámlást követően mennydörgött, és feltámadt a szél. A védelem megszűnt, újra a való világ részei lettünk.
- Mit akarsz tenni?!
Olivér egyre halványodott, a hangja pedig olyan volt, mintha egy bádogdobozból beszélne. Egy csuklómozdulattal a mellkasának szegeztem a pálcát, és azt mondtam:
- Vissza, ahová tartozol!
A szellem görcsbe rándult, látszólag komoly fájdalmat okoztam neki. Na ja, nem a legkellemesebb módját választottam annak, hogy visszaküldjem a túlvilágra, de sietnem kellett. És, ami azt illeti, nem sok lelkifurdalást éreztem amiatt, ahogy bántam vele. Olivér kétrét görnyedve, hörögve foszlott semmivé a szemünk előtt, Evelin pedig tátott szájjal nézte végig mindezt.
- Mit művelsz?! – kérdezte döbbenten.
Most rajtam volt a sor, hogy vállat vonjak.
- Helyrehozom a dolgokat.
A szél egyre erősödött, zúgása fülsiketítővé vált. Varázsolni kezdtem. Hallottam, hogy Evelin beszél hozzám, de nem figyeltem rá, teljesen lekötött a koncentráció – nem volt szabad hibáznom. Az igézet eredményeként a pálcám végéből ezüstszínű fénynyaláb vált ki, és fokozatosan rácsavarodott a kezemre, majd az egész karomra. Rázott a hideg, a vérem a fülemben dobolt, a szívem majd’ szétszakította a mellkasomat… Aztán egyszer csak minden lelassult. Itt volt az idő. Az óramutató járásával ellentétesen elkezdtem lágy köröket rajzolni a pálcámmal, először csuklóból, majd vállból. Ezüstszínű hurkok szálltak körülöttem, és egyre messzebb táncoltak. Beborították Evelint, beborították Olivér sírját, a közvetlen környezetünket, egyre csak terjeszkedtek. Mikor úgy éreztem, elég messzire ér már a kezem, rendeztem a gondolataimat, és szavakba öntöttem az akaratomat:
- Bár meg sem történt volna… bár meg sem történt volna… mert meg-sem-történt!
Erős fény villant, és mintha mindent elvágtak volna…
***
Ahogy pislogtam egyet, tüzet láttam. Egy öngyújtó lángja volt, a szemközti buszmegállóban egy fiatal srác éppen rágyújtott. Lassan esteledett. Az egész utcában csak mi ketten ácsorogtunk. Se egy gyalogos, se egy kocsi – de úgy tűnt, a sarki kukákkal valakinek nagyon csúnya nézeteltérése támadhatott, mert eldőlve feküdt az összes. Fura érzésem támadt.
Megcsörrent a mobilom.
- Hugi, hol a fenében vagy? – harsogta egy férfihang a telefonomban.
Körülnéztem, de…
- Őszintén szólva, fogalmam sincs…
- Ne vetíts, Mia! Már fél órája itt kéne lenned! Tudom, hogy nem főzök valami fényesen, de Lili már alig várja, hogy tököt faragjatok…
- Tököt?
Ekkor vettem észre, hogy a bal kezemben, egy szatyorban, egy hatalmas tököt szorongatok.
- Azonnal vonszold ide a segged, átkozott boszorkány, vagy én magam…
- Oké. Úton vagyok!
Egyszerűbb volt letenni, mint a bátyámmal vitába bonyolódni arról, hogy hol vagyok, és mit csinálok éppen. Főleg, mert nem tudtam. Ahogy zsebre vágtam a telefont, a kezembe akadt egy cetli. Egy rajzolt lótuszvirág volt rajta, és egy szöveg, számomra teljesen ismeretlen kézírással: „Amire nem emlékszel, az nem fáj; ami nincs, az nem öl meg”. Miféle baromság ez? Emlékeznem kellene valamire? Megfordítottam a papírt, és 
ott volt egy lista az én írásommal: tök, gyertyák, álomfogó. Abban a pillanatban eszembe jutott, hogy álomfogót akartam venni az unokahúgomnak…
Sietve indultam a kereszteződés felé, ám a sarkon beleütköztem egy fiúba. Kócos, fekete haja volt, szemüvege mögül hatalmas kék szemek néztek rám. Egy lány volt vele, akire külsőleg nagyon hasonlított. Biztosra vettem, hogy testvérek. Ahogy aztán mosolyogva elrohantak mellettem, utánuk fordultam. Ismerősnek tűntek. Nem sokkal később a lány visszanézett, tekintetében pedig ugyanazt a kérdést láttam, mint ami az enyémben is lehetett: „Ismerem valahonnan?”.
De sehogy sem emlékeztem rá…
Vége
V.E.
