Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Tágrazártszemmel

Békében nyugodni - I. rész /novella/

2013. október 26. - A_Rézi

Mindenszentek (vagy ha úgy tetszik: Halloween) közeledtével - és alkalmából, fogadjatok sok szeretettel egy szellemidézős, boszorkányos, fordulatokat sem nélkülöző novellát, Tőlem Nektek. Jó szórakozást hozzá!

Békében nyugodni

gyertyák_04Az öngyújtó fellobbanó lángja megvilágította a szürkületben ácsorgó fiú arcát. Fiatal kölyök volt, szemöldökpiercinggel, gördeszkával a hóna alatt. Várt valakire, ahogy én is. Ahogy figyeltem, erős hiányérzetem támadt. Már egy ideje nem dohányzom. De attól még hiányzik az íz, a fanyar füst, a rituálé, amit mindig lezongoráztam egy-egy szál alkalmával. Várakozni is sokkal könnyebb volt, amikor még mérgeztem magam. Viszont így legalább volt időm megfigyelni a környéket, a forgalmat, az embereket – és lecsendesítenem a paranoiámat.

Ezalatt a szemközti buszmegállóba megérkezett egy barna hajú lány, aki valószínűleg a srác barátnője lehetett, mert vagy öt percig összetapadva smároltak. A sarki kukák között egy hajléktalan férfi kotorászott. Télikabátja szakadt és piszkos volt, cipője felemás. Közben egy angol bulldogot sétáltató leányzó vonult el mellettem, csupa rózsaszínben – és kutya is rózsaszínben volt. A blöki nem sokkal később alaposan megmorogta a hajléktalan fickót, aki szó nélkül hagyta a negatív kritikát, bár a hátizmai láthatóan megfeszültek.

Aztán végre befordult a sarkon az ügyfelem. Épp ideje volt, már vagy húsz percet késett. Fekete combcsizmát és szürke irhakabátot viselt, arcán bocsánatkérőnek szánt kifejezéssel sietett hozzám.

- Sajnálom, Mia, ne haragudj! Az utolsó percben bejött egy megrendelés, nem tudtam előbb szabadulni…

- Telefon is van a világon! – feleltem foghegyről – Ha pedig hívnak, fel kellene venni…

- Sajnálom! – nyomatékosított a lány kelletlenül.

Nem válaszoltam, csak elrúgtam magam a fától, aminek támaszkodtam, és elindultunk. Alkonyodott. Késő ősszel rövidek a nappalok, hamar sötétedik, és egy-kettőre az éjszakában találjuk magunkat. És egyesek nem szeretnek temetőben éjszakázni – naná, egyesek túl sok horrorfilmet néznek, melyek meg sem közelítik a valóságot. A valóság sokkal ijesztőbb. Számtalan okunk van félni, de aki hagyja, hogy a rettegés börtönbe zárja, annak gőze sincs a való életről. Én nem szeretem a korlátokat. Filozófiám szerint, ha itt az időm, úgyis elvisz a Kaszás, ha meg nem, akkor viszont senki sem árthat nekem, történjék bármi. Legyek akár egy temetőben, Mindenszentek előestéjén, és próbáljam háborgatni a békében nyugvó holtakat… Na, ez azért így nem pontos! Azok a halottak, akikkel nekem néha dolgom van, általában még nem nyugszanak békében. Amúgy pedig beiktattam a munkaköri leírásomba egy olyan passzust, mely szerint jó ok nélkül nem bolygatok szellemeket.

És, hogy mi számít jó oknak? Csakis én döntöm el. Íme, a magánvállalkozás csodája!

bosziVégülis nem vagyok igazi nekromanta (csak nyolcadrészt). Boszorkány vagyok. Bájitalok, igézetek, kötések, tisztítóbűbájok a fő profilom, halottakkal csak nagyon-nagyon különleges esetben foglalkozom. Plusz a Mindenszentek előtti időszakban mindig szabadságolom magam – a szellemidézésnek akkor van szezonja, engem viszont – profit ide vagy oda – ez egy cseppet sem izgat. Hogy megkíméljem magam, október második felében, ha ismeretlen számról hívnak, egyszerűen nem veszem fel a telefont. Ennyi. Persze nem egyszer ajánlottak már dupla gázsit, ha meggondolom magam, és megidézek néhány szellemet – de általában kötöm az ebet a karóhoz.

Akkor miért is siettem a szürkületben épp egy temető fele? Egy barátomnak tettem szívességet azzal, hogy egy ismerősének segítek – aki egyébként számomra sem volt idegen, bár Evelinnel sosem voltak közösek a köreink. A gimiben ő hajnalig bulizott és pénzes pasik után loholt, én meg kezdő bosziként azt próbálgattam, hogy miféle erővel áldott – vagy inkább átkozott? – meg a Sors. Egyértelműen nem volt tipikus kamaszkorom (na, vajon miért?).

Ritkán kellett megidéznem olyan szellemet, akivel életében is találkoztam. Evelin öccsét, Olivért bár ismertem, pár szónál több valószínűleg sosem hangzott el közöttünk. Kócos fekete hajának ahány szála volt, annyi fele állt, szemüvege mögött intelligens, újdonságokra éhes kék szempár csillogott. Evelin csak nyomokban emlékeztetett rá. Sötét haját szőkére festette, a vonásait erős smink tompította, plusz, ahogy elnéztem, néhány orvosi beavatkozás is – elgondolkodtam. Csinos volt, a modora viszont kiábrándító… Alapesetben az ember lánya nem várakoztatja meg azt, aki szívességet tesz neki (megjegyzem, teljesen ingyen), de ha mégis… na, inkább ne is ragozzuk!

A temetőkert kevésbé volt csendes, mint általában, de végülis Mindenszentek előtt ez teljesen normális. Egy lépéssel ügyfelem mögött sétáltam a helyszín felé. Olivér síremléke messziről látszott: egyszerű volt és letisztult. Hófehér keret és kő, szénfekete, matt írás, semmi giccs. A síron vagy két tucat gyertya és egy bordó mécses lobogott – megnyugvással töltött el, hogy ezek szerint van, aki gondol rá. Fél szemmel Evelinre sandítottam. Vonásai kemények és merevek voltak, élettelen tekintettel bámult maga elé.

- Idén halt meg? – törtem meg a csendet.

- A nyáron.

- Meséld el!

Nem sok kedve volt hozzá, de közöltem, hogy biztonsági okokból ismernem kell a körülményeket. Pláne, ha azt vesszük, hogy a legtöbb szellem alapvetően zavart, főleg azok, akik erőszakos halált haltak. Akadnak olyanok is, akik még a saját nevükre sem emlékszenek, nemhogy a családjukra, vagy bármi másra. Ezért a holtak csak erősen mécsesek_01kontrollált körülmények közt jöhetnek át a mi oldalunkra, mert ha elszabadulnak… olykor képesek magukkal ragadni az élőket is. Jobb félni, mint megijedni!

Evelin végül ráállt a dologra, mivel kijelentettem, ha nem teszi, én már itt sem vagyok.

Elmesélte, hogy Olivér belefulladt a házuk medencéjébe. Lehet, hogy a negyven fokos melegben fejest ugrott a vízbe, a szíve pedig úgy döntött, hogy nem bírja a kiképzést, de mivel felelősségteljes és kitűnő úszó volt, ezért valószínűbb, hogy görcsöt kapott. Az orvosok legalábbis ezt mondták. A pár órával később hazatérő nővére találta meg a tükörsima vízben lebegő testet… Evelin arca ekkor fájdalmasan eltorzult:

- Épp, mint karácsonykor… csakhogy az Anya volt, bent a házban, a fésülködőasztalánál…

Elkerekedtek a szemeim. Akkor jutott eszembe a múlt év végi médiacirkusz: „Az úriasszony öngyilkossága a több milliós villában”. Állítólag felvágta az ereit. Bár a villa nem volt több milliós – csak jó környéken állt, és a nő sem volt nagy lábon élő úriasszony, csak egy sikeres színésznő, aki adott a külsőségekre. Ő volt Evelin anyja. És Olivéré. Az általam csak plázacicának degradált lány fél év alatt elvesztette a családját, ráadásul úgy, hogy el sem búcsúzhatott… Megsajnáltam. Részvétet nyilvánítottam. De ideje volt munkához látni, úgyhogy elmondtam Evelinnek a miheztartást.

- Egyetlen szabály van: Mindig tedd, amit mondok! Bármi történjék, tedd, amit mondok! Ha azt mondom, maradj nyugton, nyugton maradsz, ha azt mondom, fuss, akkor késlekedés nélkül rohanj! Értetted?

- Miért kellene futnom?

- Éppen a természetfelettivel készülünk packázni, kaput nyitunk a szellemvilág felé… és ez nem egy egzakt tudomány, bármikor bármi félremehet.

A lány nyelt egyet. Látszólag megijedt. Remek! A félelem jó, mert óvatossá tesz. A túlvilági erőket sosem szabad lebecsülni…

- Most létrehozok egy varázskört. Ügyelj rá, hogy belül maradj, és semmiképp ne érj hozzá!

- Miért?

- Különben nem felelek a testi épségedért…

Tekintetemmel sikeresen belefojtottam Evelinbe a többi kérdést. Körülnéztem. Alig fél tucat embert láttam, de mindegyikük elfoglaltan tevékenykedett. Nem sok esélye volt, hogy bárki is észrevegyen, úgyhogy elkezdhettem a rituálét.

Kikészítettem négy narancsszínű gyertyát, a kabátom belső zsebéből pedig elővettem az ezüst pálcámat. Alig lehetett több két arasznál. Ahogy összedörzsöltem a kétgyertyák_01 kezem közt, a pálca felizzott, majd elkezdett nyúlni, mígnem úgy másfél méteres nem lett. Ekkor megkerestem a legkeletibb pontot, aztán az óramutató járásával megegyező irányba haladva, a pálca hegyes végével kört rajzoltam a sír köré, miközben a szükséges igét mondtam magamban. Amint körbeértem, a pálca visszaugrott eredeti állapotába. A gyertyákat elhelyeztem az égtájaknak megfelelő pontokra, majd letérdeltem a körön belül. Mély levegőt vettem, behunytam a szemem, és a bűbájra koncentráltam. Hamarosan vibrálni kezdett a levegő, a gyertyák pedig sorban, egymás után meggyulladtak. Hallottam, ahogy Evelin hátrahőkölt, de nem érintette a kör peremét. Okos lány.

A varázskörben áramló mágia a bőrömön táncolt. Ideje volt szintet lépni. Következhetett a kellemetlen rész. Elővettem egy athamét, de mielőtt folytattam volna, ránéztem az ügyfelemre. Evelin holtsápadt volt a másfél kilónyi smink alatt, ajkai jól láthatóan remegtek – egyesekre ilyen hatással van a mágia.

- Elmondom, mi fog történni. Átlépek a szellemvilágba, ami annyit tesz, hogy elhagyom a testem… úgy fog tűnni, mintha meghalnék, pedig nem…

Vagyis csak egy kicsit.

- És ha valaki erre jön, és meglát?

- A kör biztonságot ad. Kívülről senki sem látja, hogy itt vagyunk – és amíg a bűbáj tart, az emberek önkéntelenül elkerülik a környéket. Ne aggódj!

Evelin nem túl meggyőzően, de bólintott.

- Tehát… át kell mennem a túloldalra, hogy visszahívjam az öcsédet. Ha hajlandó rá, akkor beszélhetsz vele.

- És, ha nem akar látni? – kérdezte bizonytalanul.

- Eddig még minden szellem látni akarta a szeretteit…

A feszültség nem tűnt el az arcáról, de a remegése alábbhagyott. Tekintete ide-oda cikázott, és ez rendben is volt így. Csak a bolondok nem tartanának egy szellemidézéstől.

athameErősen megmarkoltam a boszorkánytőrt, elmormoltam egy rövid imát, majd a hegyét végighúztam a tenyeremben. Azonnal kiserkent a vérem. Amikor már egy kisebb mennyiség összegyűlt, kezemet lefelé fordítva hagytam, hogy a vér a sír nedves földjére csepegjen. Szólítottam a bennem lévő mágiát, és vele hívtam a szellemek közösségét is. Amikor éreztem, hogy a túlvilág szele megérint, és belekap a hajamba, belekezdtem a megidéző varázsigébe. Lassan, tagoltan kántáltam, Olivért szólítottam. Aztán egyszercsak a gyertyák kétméteres lángra lobbantak, a következő pillanatban pedig ájultan zuhantam össze…

Folytatása következik!

V.E.

süti beállítások módosítása