Ráfért már a Forma 1-re egy jó film. És a közönség nem is akármilyet kapott! Még az autósportot sem kell szeretned hozzá, hogy élvezd ennek a mozgóképnek mind a százhuszonhárom percét. Ez több, mint egy „szimpla” sportfilm!
Anno versenyről versenyre követtem a Forma 1 eseményeit. Már egy ideje nem a mindennapjaim része, de a szemem sarkából azért néha még figyelem, mi is történik éppen. Az ezzel kapcsolatos egyik első emlékem sajnos elég szomorú: Ayrton Senna végzetes balesete az imolai Tamburello-kanyarban. Arra is emlékszem, hogy azt az idényt később egy bizonyos Michael Schumacher nyerte – akkor először. Ki gondolta volna, hogy ezt még másik hat VB-cím fogja követni, mellyel megdönti Juan Manuel Fangio majd’ fél évszázados rekordját? És láttam napjaink „nagymenőinek” első Forma 1-es lépéseit is: 2007 világbajnoka, Kimi Raikkönen az első versenyén pontot szerzett, pedig csak ideiglenes szuperlicence volt. Ugyanekkor debütált a későbbi kétszeres világbajnok Fernando Alonso is. Sebastian Vettel pedig pár év múlva, tizenkilenc évesen, beugróként csatlakozott a mezőnyhöz – ma háromszoros világbajnok… Talán pár év múlva róluk forgatnak majd olyan mozgalmas, ugyanakkor rendkívül drámai filmet, mint most az elődeikről.
Niki Lauda és James Hunt rivalizálása a mai napig legendás – történetük bizony mozivászonra termett. A Rush – Hajsza a győzelemért szerintem egy hiteles korrajz a hetvenes évek Forma 1-es mindennapjairól, és egy kiváló jellemrajz két különleges versenyzőről, úgy, hogy a tálalás egy cseppet sem unalmas – ellenkezőleg. Bepillantást enged egy olyan világba, ahol a szereplők minden egyes futam alkalmával a halállal néznek farkasszemet. Ráadásul, ezeknek a versenyeknek – a különleges beállításoknak és kameramozgásoknak köszönhetően – mi magunk is a részesei vagyunk, mintha ott lennénk a helyszínen. A képek élnek. Szinte érezni a benzinszagot, a forróságot, az adrenalint, a lüktetést.
Örök igazság, hogy a legjobb történeteket az élet írja. Az 1976-os Forma 1-es idény bővelkedett drámában, meglepetésekben, kimagasló teljesítményekben, ugyanakkor – a technikai problémák és az időjárási viszontagságok ellenére – az emberi akarat diadala is volt. A filmnek hála, nagyjából két óra erejéig testközelből figyelhetjük ennek a száguldó cirkusznak az aranykorát.
A mozivásznon két pilóta több évet átölelő, nem mindennapi versengését láthatjuk, akik első ránézésre különbözőbbek már nem is lehetnének – versenyszellemben és magánéletben egyaránt. Az egyik oldalon egy vakmerő, hedonista angol, az élet császára; a másikon egy precíz, mindent alaposan kiszámító és elemző osztrák. Előbbi az újságok címoldalán szereplő nagyszájú nőfaló, a másik azonban fegyelmezett, már-már túlzottan is visszafogott. Aztán ahogy halad előre a történet, rájövünk, hogy azért valamiben mégis hasonlítanak: mindent feltettek egy lapra, amikor az autóversenyzést választották. Mindketten kemények, elszántak, magabiztosak. És emberből vannak. Gyarlóak, nem hibátlanok, s, talán ezért is: roppant szerethetőek. Persze, tudjuk, hogy valóságos személyekről mintázták a karaktereket, de a két főszereplő olyannyira emberi, hogy én szinte teljesen elfelejtettem, hogy egy filmet nézek éppen.
Abszolút pozitívum, hogy nem éreztem kényszert, hogy válasszak közülük – egyszerre kedvelhettem mindkettőt, még ha ők látszólag nem is igazán rokonszenveztek egymással. Párbeszédeik éles pengeváltások, és nem mellőzik az iróniát. A belső monológok, a mellékszereplők, a főhősök oldalán leginkább csak epizódszereplő nők mind-mind Hunt és Lauda jellemét, motivációit hivatottak még aprólékosabban bemutatni. Úgy vélem, ez sikerült is.
Ron Howard rendező (Selyemgubó, Egy csodálatos elme, Apollo 13) úgy tűnik, semmit sem bízott a véletlenre: a forgatókönyvet Peter Morgan írta, aki fajsúlyos darabokkal már bizonyított (Frost/Nixon, A királynő, Az utolsó skót király), a zenét pedig a zseniális Hans Zimmer szerezte. Ezenkívül Howard tökéletesen választotta ki a színészeket is a főszerepekre. Chris Hemsworth (Thor, Bosszúállók) lubickol a vagány, laza „rocksztár” szerepében – remekül elkapta Hunt látszólag könnyed, valójában viszont eléggé árnyalt karakterét. Daniel Brühlnél (Goodbye, Lenin! Becstelen Brigantyk) megfelelőbb Laudát pedig nehezen talált volna a rendező, a szó szerint a poklot is megjárt, de onnan kétszer akkora elánnal visszatérő világbajnok megszemélyesítésére. Hemsworth és Brühl játéka egyaránt hiteles, a kettejük közti dinamika jól működik.
A történet csúcspontja kétségtelenül az 1976-os nürburgringi verseny, mely majdnem végzetes kimenetelű lett Niki Lauda számára. De az éremnek két oldala van: amíg Lauda a kórházban küzdött és gyógyult, addig Hunt a pályán vívta meg a saját csatáit – és egyiküknek sem volt könnyű dolga. A többi pedig már történelem...
A film utolsó jelenete szintén kulcsfontosságú: az egyik pilóta épp a világbajnoki címét ünnepli, a másik viszont már a következő idényre készül, hogy legközelebb már ő legyen a jobb. Ezen már meg sem lepődünk. De az elmaradhatatlan civódás mellett fontos igazságokat is hallunk, ami megfelelő lezárást ad ennek az őrült hajszának. Azért kíváncsi lennék, hogy a történet egyes mellékszálai közül mi volt igaz, és mi volt csak az író képzeletének a szüleménye. Egy biztos: a sztori számomra így volt kerek, és szeretném azt hinni, hogy az utolsó csavarig minden így is történt...
Vártam ezt a filmet. Tetszett a trailer. De óvatos duhajként számítottam rá, hogy esetleg csalódni fogok. ÉS NEM! Élveztem minden percét, a szereplők játékát, a közeget; teljesen beszippantott a történet, és olyan hatásos volt, hogy örültem neki, hogy moziban néztem meg. Kedvem lenne még egyszer befizetni rá.
Mindenkinek ajánlom a Rush-t, és ha teheted, MOZIBAN NÉZD MEG! MEGÉRI!
A_Rézi
