Steve McQueen Shame – A szégyentelen című filmje számomra a 2012-es év egyik nagy izgalommal várt mozija volt. Egyrészt a főszerepet játszó Michael Fassbender miatt, akit láthattunk már: Rochester grófként, spártai harcosként, ifjú Magnetoként, vagy éppen brit hadnagyként Tarantinonál. Másrészt ez a két tehetséges férfiú közös munka terén már 2008-ban bizonyított (Éhség) – mellesleg idén ősszel várható a legújabb filmjük premierje (12 Years a Slave). Harmadrészt: néhány kritika szexfüggőségről szóló botrányfilmként jellemezte ezt a mozit, ami azért valljuk be, felcsigázza az ember érdeklődését.

Mit látunk? Egy helyes, harmincas pasit, Brandont, aki ismerősei közt hallgatag, zárkózott ember benyomását kelti, miközben a „másik énje” halmozza az élvezeteket, látszólag a libidója irányítja. Reggel zsebhoki, a munkahelyén pornó, esetleg egy maszturbációs misszió a vécében, este egy prostituált, vagy egy bárban felszedett – és a főnök orra elől elhalászott – csinos nő elégíti ki a vágyait. Majd új nap virrad, és minden kezdődik elölről. A napok ugyanolyanok. Mintha a többi tevékenység: alvás, munka, bevásárlás, utazás, stb. csak amolyan szükséges rossz lenne, amit el kell végeznie két orgazmus között, pedig legszívesebben akkor is szexelne… Egyértelmű függőség!

Főhősünk éli világát, mígnem betoppan hozzá rég nem látott húga, Sissy (Carey Mulligan). A két ember különbözőbb már nem is lehetne: a visszahúzódó, halk szavú férfit valamiért lelkileg megborítja a harsány, közvetlen lány és annak zavarba ejtő ragaszkodása. Kapcsolatukat elsősorban veszekedések jellemzik, melyeket a külső szemlélő nem is mindig ért pontosan; valamint egyfajta intimitás, amiből pedig egy gyerekkori, közösen elszenvedett szörnyűségre következtetünk. A férfi speciális függősége és a lány szabadelvűsége, már-már beteges kötődése is ide vezethető vissza. Így kompenzálnak. Így próbálnak felejteni…

Azt gondolná az ember, hogy egy olyan pasi, aki gátlások nélkül csábít nőket az ágyába, egy randin is sziporkázik. És leesik az állunk, hogy mit művel hősünk, amikor az egyik kolléganője vacsorázni hívja. Végig a nő irányít, a néző pedig nem tudja eldönteni, hogy Brandon félénk, nincs kedve az egészhez, vagy csak ennyire „béna”. Nem akar házi nyúlra lőni, és próbál udvarias maradni? Vagy csak arra vár, hogy végre hanyatt dönthesse a nőt? Rejtély! A randi végén nemcsak, hogy nincs szex, de nincs hazakísérés, sem igazi búcsúcsók, sem semmi. Kérdőjelek és kérdőjelek, avagy: „ez meg mi volt?”. Aztán másnap, úgy fest, helyre áll a rend: Brandon megkeresi a nőt, és elhívja egy lakásba – egyértelmű célzással – az pedig rááll. Annak rendje és módja szerint egymásnak is esnek, ám a boldog végkifejlet elmarad… hősünk férfiassága meghökkentő módon csődöt mond. Egy szexfüggő, akinek nem áll fel – érdekes csavar!

Talán, mert ez a nő más. Kapcsolatot akar. Brandont viszont megrémíti a lehetőség. Talán, mert egy jó párkapcsolat általában nyílt és őszinte – így kiderülne a függősége… vagy ellenkezőleg: állandó titkolózás és hazudozás jellemezné. Rengeteg a kérdés: hogy viseli egy nő, ha a párja szexfüggő? Hogy talán nem ő az egyetlen? Hogy egyedül nem képes a másikat kielégíteni? Másrészt: hősünk hogyan viselné, hogy ezt valaki tudja róla? Létezik ember, aki mindezt megérti, és ahelyett, hogy megijedne és elmenekülne, elfogadja? Bár úgy lenne… Hősünk talán erre vágyik. A megértés, vagy önmagában egy őszinte vallomás talán meggyógyítaná a lelkét. De nem képes megnyílni. Nem itt, nem ezzel a nővel… a félelem most sokkal erősebb. És Brandon egyedül siratja az életét, amit valaki más tett tönkre, sok-sok évvel ezelőtt…

Az eset után, talán inkább következtében, Brandon csúnyán összekap a húgával, és elindul az – nincs rá jobb szó - ámokfutás. Ha hősünk alkoholista lenne, végigjárná a kocsmákat. De mivel szexfüggő, sorra veszi a helyeket, ahol megkaphatja azt, amire szüksége van. Csoportban, szólóban, férfival, nőkkel, bárokban, sikátorokban, eldugott bordélyokban – teljesen mindegy neki. Űzött vadként, félelem nélkül bolyong, nem nyugszik egy pillanatra sem, mintha csak a szex röpke percei alatt lelne békére, tudna felejteni. Ez a legdurvább, legmegrendítőbb rész az egész filmben – a rendező rövid, gyors snittekkel oldotta meg, és a különböző jeleneteket párhuzamosan összeollózta, így jól érzékelhető a zaklatottság és a reményvesztettség.

És hősünk ezek után ismét érzelmi hullámvasútra kerül: húga egyre kétségbeesettebb üzeneteket hagy, a végén már sírva könyörög, hogy válaszoljon neki, beszéljék meg… Brandon mintha mély álomból ébredne, amikor hazafele leszállítják a metróról, mert egy fiatal nő a sínekre ugrott – a férfi és a néző is azonnal Sissy-re gondol… Elindul a versenyfutás, és drukkolunk, hogy a lány otthon legyen, épségben. Miért érzett hősünk egyszerre felelősséget? Talán rájött, hogy Sissy mégiscsak a húga. Talán az egyetlen, aki tudja, mi történt vele, mert ővele is történt. Az egyetlen, aki ismeri. Az egyetlen, aki szereti, és talán nem ítélné el, ha mindent tudna róla. Aki értené, hogy mi zajlik benne. Aki talán még segítene is, ha arról lenne szó… Aki nélkül Brandon végleg belefulladna a magányba. Mert valójában ettől retteg. És az egyetlen, aki ezt oldani tudná, talán éppen haldoklik. Két kézzel kap az utolsó szalmaszál, Sissy élete után…

Nem írom le, hogy mi történt – ha érdekel, nézd meg, Kedves Olvasó! (Feltéve, ha már elmúltál tizennyolc éves.) A lényeg, hogy hősünkben a film közben valami megváltozott. Ezt egy metrós utazás érzékelteti, ami végül keretbe foglalja a történetet. A film elején Brandon szavak nélkül, gátlástalanul flörtöl a szemben ülő csinos lánnyal, aki tartózkodóan viselkedik, majd leszáll, és hősünk szem elől téveszti. A végén pedig ismét összetalálkozik a lánnyal, aki dögösebb, provokatívabb, látszólag most ő a gátlástalan, a kezdeményező, és a férfi a visszafogott. Nem derül ki, hogy elfogadja-e a lány felhívását keringőre, a kérdés nyitva marad…

Végefőcím. A néző levonja a konzekvenciákat, mélyet sóhajt, és kimegy a moziból. Én sokáig emésztettem ezt a filmet, mert olyan szinten pofáncsapott, hogy beleszédültem. Egy ismerősöm azt mondaná rá „szenvedős film”. Az. Egy másik pedig, hogy művészfilm. Ez is helytálló. Ez nem egy kommersz közönségfilm, és ha valaki úgy dönt, megnézi, az NE fülledt erotikára, buja érintésekre vagy rózsaszín felhőkre számítson, hanem egy egyszerű, komoly, sallangmentes történetre. A magam részéről, ilyen mélységes szomorúságot, kilátástalanságot, mint ami ebből a mozgóképből árad; ennyire magányos férfit, ilyen durva lelki sérülésekkel, melyeket egy nem mindennapi függőségben él ki, még soha nem láttam.

Megérintett. Elgondolkodtatott. Ezért volt érdemes megnézni.

A_Rézi