A címben jelzett „aranykor” szó vegyes érzéseket ébreszt bennem. Egyrészt nosztalgiát érzek, hiszen a hetvenes, nyolcvanas években a filmesek annyi, szívemnek kedves rajzfilmmel örvendeztették meg a nagyérdeműt; másrészt szomorúságot, hogy azóta viszont csak maximum az akkori kedvencek árnyékmásait, rosszul sikerült folytatásait tudták elkészíteni, megközelítőleg sem hasonló minőségben. Tehát, marad a nosztalgia, és a remény, hogy a magyar rajzfilmgyártásnak egyszercsak lesz jövője is, nemcsak dicsőséges múltja…

Kedves Olvasó, íme, a kedvenc meséimről szóló sorozat harmadik része!

Vuk: „Buta vagyok én, Karak? Nem vagy buta, csak még keveset tudsz.” Fekete István 1965-ös regényéből Dargay Attila rendezett máig emlékezetes rajzfilmet (avagy négy részes sorozatot). A kisróka szomorú, szívszorító, időnként mulatságos története régóta generációk kedvence. Bár cselekménye néhány helyen eltér a regényétől, ám ennek ellenére pontosan átadja azt az üzenetet, ami Fekete István összes művét áthatja: Tiszteld a természetet, a vadon élő állatokat! Vuk, az élettel teli, kíváncsi kisróka egyedül marad, miután a családját elpusztította az Ember. Nagybátyja, a bölcs Karak veszi magához, tanítja, neveli, bátorítja; és Vuk a legravaszabb, legvakmerőbb róka lesz a vidéken, az emberek rémálma – pedig csak azon a tavaszon született. A történet negatív figurája, a Simabőrű, az Ember, aki villámló bottal jár, aki elvesz mindent, átgázol mindenkin, és csak halált hoz. Ráadásul ott van mellette hűséges kutyája, Vahur, aki szaglásával, és egyéb érzékeivel a vadászt segíti. Tegye fel a kezét, aki a mese közben utálta, hogy embernek született! Én minden egyes alkalommal, amikor újranézem a Vukot, így érzek – valószínűleg nem véletlenül. A rajzfilmben sokszor megkönnyezett monológokat, vicces epizódokat és karaktereket egyaránt találhatunk: például ott vannak a pletykálkodó kutyák, a kárörvendő varjú esete, na és persze a két részeg liba is mindig képes mosolyt csalni az arcunkra.

Szaffi: A Jókai Mór regényéből készült rajzfilm az 1700-as évek Magyarországán játszódik, Temesvár eleste, a török kiűzése után. Rendezője Dargay Attila, aki íróként is – Nepp József és Romhányi József mellett – jegyzi az 1984-es filmet. Hősünk, Botsinkay Jónás, gyerekkorában törökbarát apjával idegenföldre menekül. Évekkel később daliás ifjúként tér vissza, mikor az osztrák császár amnesztiát hirdet: eszerint Jónás visszakaphatja ősei birtokát. A vándorcigányok közt nevelkedett fiú nem titkolt célja továbbá, hogy édesapja barátjának, Ahmed pasának az elásott kincsét is megtalálja; amire azonban a környék összes pénzsovár gazfickója szemet vetett: a fején nyomáscsökkentő szelepet viselő kormányzó, Feuerstein, a méregkeverő Puzzola, és az újgazdag Loncsár is. Jónás figyelmét mindemellett felkelti a lápi boszorkány, Cafrinka leánya, a hol nő-, hol macskaalakban feltűnő Szaffi is. Hősünk útja megannyi kalandon vezet keresztül; sokat kell tanulnia az életről, hogy rájöjjön: a pénz, a vagyon, nem minden. Sőt! Egyáltalán nem számít, mert az igazi boldogságot nem pénzért adják, az igazi kincs nem aranyból van.

Az erdő kapitánya: Egy szövevényes rendőrsztori, melyben a város nyüzsgése, és az erdő békéje, nyugalma egyaránt megtalálható – rajzfilmes köntösben, 1988-ból. Főhősünk, a Kapitány hosszú ideje próbálja letartóztatni a hírhedt bűnözőt, Zérót, aki azonban mindig kicsúszik a kezei közül. Most azonban nevezett nagy dobásra készül, melynek célpontja a Kerek Erdő. A Kapitány csatarendbe állítja legjobb embereit, Eleméri tizedest és a titkosügynök Góliátot – ő maga pedig a nyugdíjas rendőr álcáját felvéve letelepszik az erdőben, hogy kiszimatolhassa a bűntett részleteit. Az erdőben megannyi érdekes figurával hozza össze a sors: a verekedni tanuló, éneklő medvebocs, Dorka; a magát madárnak képzelő farkas, Pimpike; vagy Dini, a denevér, akinek beszédét csak fejjel lefelé lehet megérteni. Mint kiderül, a sok elterelő hadműveletnek és intrikának egyetlen célja volt: a pénzszerzés. Zéró, polgármesternek adva ki magát, el akarja adni az Erdőt egy fakitermelőnek, és ezzel hontalanná tenni az ott lakókat. Persze ehhez a Kapitánynak is lesz néhány szava. A történetben szembekerül természet és civilizáció, jó és rossz egyaránt: mindez egy szórakoztató szereplőkkel tarkított, érdekes, fordulatos nyomozás közepette.

Vili, a veréb: Aki a svédeknek Nils Holgersson, az nálunk Paraj Vilmos. Egy megátalkodott, rossz kölyök, aki sportot űz a körülötte élő állatok zaklatásából – bár szerinte az egész csak játék. Szerencsétlenségére egyik „gaztettének” egy idős hölgy, Verbéna is szemtanúja lesz, akiről kiderül, hogy a verebek védelmezője. A tündér, hogy megleckéztesse a rosszcsont Vilit, verébbé változtatja őt. Ám az elvarázsolt kisfiú véletlenül kikerül a nyüzsgő, veszélyekkel teli nagyvárosba, ahol immár az életben maradásért kell küzdenie. Gémes József 1989-es rajzfilmje amellett, hogy egy újabb tanmese a természet és az állatok tiszteletéről, egy égetnivalóan rossz gyerek megjavulásának története is. A park verebei, és a húsukra áhítozó macskák közt Vili megtapasztalja, milyen vezérnek lenni, harcolni; a tanulnivágyó, idős veréb, Cipúr révén pedig a tanítás örömeit, a hazugság és az engedetlenség hátulütőit is. A rajzfilm továbbá nosztalgikus képet fest a nyolcvanas évek Budapestjéről, sokak örömére jónéhány közlekedési eszköz (pl. 2-es metró), park, híres épület (pl. Keleti pályaudvar) is megelevenedik a képkockákon.

Lúdas Matyi: Fazekas Mihály XIX. századi elbeszélő költeménye aktuális volt mind kiadásakor, mind a belőle készült rajzfilm megjelenésekor, a hetvenes évek végén. Akárhogy is nézzük, mindig lesznek Döbrögi uraságok, akik mindenhatónak hiszik magukat, de, szerencsés esetben lesznek bátor, furfangos „szegénylegények” is, akik visszavágnak nekik. Már megszokhattuk, hogy Dargay Attila rajzfilmjeiben fontos szerep jut az állatoknak (sokszor ők a főhősök is). A Lúdas Matyiban ez az állat Matyi egy szem libája, aki önálló gondolatokkal, személyiséggel rendelkezik, és baromfi létére teljes jogú társa gazdájának. Ketten vannak – Döbrögi hajdúi pedig rengetegen, élükön Ispánnal, akinél megfelelőbb (viccesebb) bábot nem is találhatott volna az uraság. A mű kétségtelenül a mindenkori hatalom tanulságos karikatúrája – hiszen Lúdas Matyiból sosem lett volna az, aki, ha békén hagyták volna; ha a mohó földesúr nem vet szemet arra, ami igazából nem az övé. Vagy később: hősünknek esélye sem lett volna, hogy beteljesítse ígéretét, ha a hajdúk mindvégig Döbrögi mellett strázsáltak volna. Fondorlat és ravaszság kellett ahhoz, hogy rávegye a kegyetlen, ám buta uraságot: küldjön el mindenkit előbb fát vágni, aztán növényt gyűjteni, végül az ál-Matyit üldözni... Amin persze mi nézők, oltári jót mulattunk, hiszen a rossz elnyerte méltó büntetését - és győzött az igazság.

Macskafogó: A végére hagytam az abszolút kedvencemet, az 1986-os év legsikeresebb moziját – nemcsak rajzfilm-kategóriában. A Ternovszky Béla és Nepp József nevével fémjelzett Macskafogó egy izgalmas, akciódús kémfilm, annak minden tipikus jellemzőjével. A történet szerint az X bolygó egereit a végső megsemmisülés fenyegeti, ám úgy fest, egy egértudós feltalált egy olyan hatékony fegyvert, amellyel legyőzhetik az őket terrorizáló macskamaffiát. Valakinek tehát el kell hoznia a terveket a tengeren túlról... A szereplők közti dialógusok frappánsak, viccesek. A karakterek jelleme, motivációja, aprólékosan kidolgozott, és legyen az egér, patkány, denevér, vagy macska, mindannyiukat teljesen hiteles emberi vonásokkal ruházták fel. Itt van mindjárt főszereplőnk, Nick Grabowski, a visszavonult szuperügynök, akit visszahívnak még egy utolsó küldetésre - cél: a világuk megmentése. Grabowski egy kiégett zseni, de a reflexei még a helyükön vannak. (Felnőtt szemmel nézve, úgy érzem, mintha James Bond és Chuck Norris keveréke lenne – főleg, ami a szívósságot illeti.)

A másik oldalon pedig a kimért, kegyetlen és veszélyes macska, Fritz Teufel (németül ördög) áll, aki kisfőnök a maffiában. Lelkiismeretfurdalás nélkül dönt életről és halálról, környezetétől tiszteletet, pontosságot, hatékonyságot vár el, ha pedig nem ezt kapja, akkor azt a titkára bánja (Jöjjön csak közelebb, Safranek!). De a mellékszereplők is egytől-egyig emlékezetesek: a trombitás Lusta Dick, a vérivó Maxipotzak, a maffiafőnök Giovanni Gatto. A filmben a legtöbb vicces pillanatot azonban kétségtelenül a négy, gengszterré avanzsált balettpatkánynak köszönhetjük. A vezetésmániás Buddy, az agyilag zokni Billy, a szexis Cookie és a félelmetesen hűvös Pissy megannyi aranyköpéssel gazdagította a köznyelvet, úgy, mint: „Én vezettem, azt mondd meg, én vezettem!”, „Na jó, csakúgy mondtam!”, vagy „Nyomják meg a piros gombot, és nyugodjanak békében!”, illetve: „…mert akkor mehetünk vissza a balettbe ugrálni!”. A konkrét történetre visszatérve, hősünk, laza nemtörődömséggel, egy nővel az oldalán, természetesen épségben leszállítja a tervet; a gonosz macskákat pedig ártalmatlanná teszi a találmány – briliáns csavarral. Egy dologra viszont a premier óta kíváncsi vagyok: mit mondott „Julius Caesar, a fickó, aki a műlábában csempészte a heroint”?

A_Rézi

Ha tetszett a posztom, kérlek szavazz ránk a Goldenblog 2013 választáson!
http://goldenblog.hu/szavazas.aspx?bId=4575#_=_ az “EGO” kategóriában találsz meg minket!