„A belső sokkal fontosabb, mint a külső” – halljuk, olvassuk nap, mint nap. Női magazinok, internetes oldalak, tévéműsorok szajkózzák ezt a tézist. Ráadásul nem egy regény, vagy film hősei és hősnői nyerték már el az őket megillető boldogságot annak ellenére, hogy az aktuális társadalmi berögzülések szerint nem voltak éppen a legkívánatosabbak. Így talált magának párt a csúnyácska, de kifinomult, és okos leányzó, a szegény családból származó, de szilárd jellemű, tisztességes férfi, vagy a zárkózott, ám jószívű, becsületes árvalány is. DE tegyük a szívünkre a kezünket: első találkozáskor igenis számít a külső - nem a legfontosabb, de számít. Az első benyomások alapja, tetszik, vagy sem, a külső megjelenés, a kémia, és a viselkedés – az érzékszervvel felfogható dolgok: látvány, illat, tapintás, hang. A belső értékek „tanulmányozása” önkéntelenül is csak ezek után következhet. Hacsak nem egy régi ismerőssel akadunk össze, vagy éppen a huszonegyedik század egyik elterjedt párkereső stratégiáját alkalmazzuk: internetes randioldalon ismerkedünk – mondjuk fénykép nélkül. De ez már egy másik bejegyzés témája lehetne…

Egy biztos: a szépség és a pénz hajszolása, mindenek fölé helyezése, abszolút nem új keletű. Régen is voltak hozományért házasodó ifjak, hivalkodó, gőgös arisztokraták, gazdagon férjhez menni kívánó szerencsevadászok, naphosszat a tükör előtt páváskodó kisasszonyok, mintahogy ezek szöges ellentétei is léteztek – csakúgy, mint manapság. A hasonló témákat tárgyaló klasszikusok, sem véletlenül klasszikusok… meglátásaik, tanulságaik napjainkban is megállják a helyüket! Egy ilyen művet veszek ma górcső alá.

A pénz-szerelem-házasság háromszögében őrlődő lányok egyik legjobb ismerője véleményem szerint Jane Austen, akinek bár mindössze hat regényt tesz ki az életműve, ám ezekben megkapó részletességgel vezet be bennünket a kor angol hölgyeinek világába. Hősnői erősek, érzelmesek, szilárd jellemmel bírnak. És bár megannyi akadály állja útjukat, nem tágítanak, és végül még a vaksors is a segítségükre siet, hogy megtalálhassák a boldogságot. Austen kétségtelenül leghíresebb, legtöbbet emlegetett és feldolgozott műve az 1813-ban napvilágot látott Büszkeség és balítélet. Az idén kétszáz éves regény eredeti címe – micsoda véletlen – Első benyomások volt, de valójában mindkettő pontosan utal a történet sarokpontjaira.

A két főszereplő Elizabeth Bennet, a fiatal lány, aki számára az előnyös házasság nem vagyont, hanem szerelmet jelent; és Fitzwilliam Darcy, a dölyfös, távolságtartó, mogorva, ám jóképű főnemes. Elizabeth éles eszű, sziporkázó humorú és kifogástalan viselkedésű nő, ám hagyja, hogy a rossz benyomások, és a büszkeségén esett csorba gátolja a tisztánlátásban. Övé a balítélet. Darcy pedig "tipikus" arisztokrata: magasan hordja az orrát, csak a saját köreiben mozog, látszólag nem érdekli az alsóbb osztályok élete, megvetéssel figyeli őket. Övé a büszkeség. Ám Austen jóvoltából ez a két ember találkozik, és megváltoztatja a másik életét – hogy aztán az intrikákkal, hazugságokkal övezett úton végül egymás mellett találják meg a boldogságot.

Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség.

Ezzel a felütéssel kezdődik a történet, és, ami az öt leány férjhez adásának gondjával küszködő Mrs Bennetet illeti, ő mindent meg is tesz, hogy az a vagyonos férfi az ő lányai közül válassza ki azt a bizonyos feleséget.

A vidéki Angliában, Hertfordshire-ben járunk, itt éli a Bennet család átlagos mindennapjait, míg egyszer egy vagyonos nemesúr költözik a szomszédjukba, ezzel izgalmas események sorát indítva el a környéken. Hiszen mindenkinek akad egy olyan lánya, akit férjhez szeretne adni – Bennetéknek mindjárt öt. Mr Bingley kellemes fiatalember benyomását kelti, és szinte azonnal szerelemre lobban a legidősebb Bennet kisasszony, a kedves és szelíd Jane iránt. Barátja, Mr Darcy viszont rideg, és elutasító viselkedésével rögvest közutálat tárgya lesz – elsősorban Elizabeth részéről.

Dolgos hétköznapok következnek. Egy váratlan vendég érkezik a végtelenül buta és szolgalelkű Collins tiszteletes személyében. Majd egy egész ezred, fess tisztekkel, és egy bizonyos Mr Wickhammel, akiben Elizabeth úgy érzi, rokonlélekre talált – főleg, ami Darcy iránti negatív érzéseit illeti, hiszen, mint kiderül, a két férfi régről ismeri egymást. Aztán egy nagyszabású bált követően a szomszédság hirtelen elutazik – határozatlan időre. Mrs Bennet vigasztalhatatlan, Mr Bennet sztoikus nyugalommal tűri a helyzetet, mint minden mást, Jane szomorú, Elizabeth pedig Darcy kezét sejti a dologban. Jogosan. A férfi maga vallja be neki tettét, valamint az összes kifogását a családját illetően – nem a származása alacsony voltát hozza fel, hanem a viselkedésbeli hiányosságokat, ami Jane és Elizabeth kivételével az egész Bennet családra jellemző. Mindezt a világ legrosszabb lánykérését, és annak zseniális visszautasítását követően…

A nő dühében kérője fejéhez vágja Wickham dolgát is – amire viszont meghökkentően őszinte választ kap. Wickham nem az, akinek mindenki hitte, és lassan rájön, hogy Darcy sem… Amikor ismét találkoznak, a férfit mintha kicserélték volna – kedves, udvarias, a gőgnek, büszkeségnek a nyoma sem fedezhető fel a viselkedésében. Hősnőnk kezdi megkedvelni, már-már bánja, hogy hónapokkal korábban kikosarazta. Ám a sors ekkor keményen közbeszól: a legifjabb Bennet-lány, a csélcsap Lydia megszökik, éppen Wickhammel, és ezzel a tettel szégyent hoz az egész családra. Elizabeth biztosra veszi, hogy immár semmi esélyük sincs a boldogságra - sem neki, sem a nővéreinek. De a sors, míg az egyik kezével elvesz, a másikkal szerencsére ad… és váratlan eseményekkel szembesíti hősnőnket.

Austen méltán népszerű, közkedvelt regényéből megannyi televíziós és filmes feldolgozás készült. Ezek közül az 1995-ös, hatrészes tévésorozatot, valamint a 2005-ös mozifilmet emelném ki. Nekem a könyv után a tévésorozat a szívem csücske. Több okból is. A sorozatban több idő és lehetőség volt a cselekmény részletezésére, a karakterek és azok kapcsolatainak megismerésére, a jellemrajzok aprólékosabbak, míg a filmben rengeteg dolog légből kapottnak tűnt. A sorozatnál nem éreztem lépten-nyomon, hogy „Ez nem is úgy volt!” vagy, hogy „Hé, itt kimaradt egy fontos részlet!”, mert nem maradt ki; a filmnél viszont ez gyakran megesett. Persze, a kisebb változtatásokat az időhiány miatt megbocsátanánk, de amikor a legmeghatározóbb jeleneteket nem úgy látjuk viszont, ahogy kellene – akkor csalódunk. Én csalódtam. Lehet, hogy szebbek, vonzóbbak – híresebbek – a film szereplői (ízlések és pofonok különböznek), lehet, hogy magával ragadóbbak a tájak, élettel telibbek a tömegjelenetek, de úgy gondolom, hogy ezek nem ellensúlyozzák a történet hiányosságait, vakfoltjait, az erőltetett rohanást, ami az egész filmre jellemző, és hogy egyes karakterek egyszerűen kimaradtak a cselekményből…

Lehetséges, hogy Keira Knightley ugyanolyan kiváló Elizabeth Bennet, mint Jennifer Ehle volt a sorozatban (végülis Oscar-díjra jelölték érte), de hogy minden idők legjobb Mr Darcy-ja, az azóta már megannyi zseniális szerepben bizonyító, Oscar-díjas Colin Firth, az holtbiztos!

Mit is mondhatnék még az egyik kedvenc regényemről? Remek korrajz, de az írónő inkább a jellemekre fókuszált (a szereplők egytől-egyig emlékezetesek), nem társadalomkritikát akart írni – habár az is van benne. Emellett könnyed, humoros, fordulatos történet, jónéhány szállóigének is beillő bölcs megállapítással. Kedves Olvasó, először olvasd el a könyvet, majd nézd meg a sorozatot, és ha van kedved, nézd meg a többi feldolgozást is… Jó szórakozást hozzá!

A_Rézi

Ha tetszett a posztom, kérlek szavazz ránk a Goldenblog 2013 választáson!
http://goldenblog.hu/szavazas.aspx?bId=4575#_=_
az "EGO" kategóriában találsz meg minket!