Egy újabb novella Tőlem Nektek. Ezúttal egy kis posztapokaliptikus, sci-fi történetet szedtem szavakba. Kellemes olvasást!

Szilágyi Heléna:

A kampósorrú

Hat milliárd év, azt mondják, sok idő. Egy élőlény életében valóban, ám egy csillagnak csupán pár pillanat, hiszen háromszor-négyszer tovább léteznek még ennél is. Hat milliárd év, és pontosan ennyi idő telt el azóta is, mióta civilizált kultúra alakult ki a Földön. Mi sem vagyunk egy fiatal faj, sőt, azt hiszem, kiöregedtünk.

Nem látom már a határt ég és föld között. Minden vörös, a sivatag és az elmosódott égbolt is. Mintha folyton alkonyodna, az ég örökön karmazsinszínben ázik. Az időjárás szeszélyes, viharok és aszályok követik egymást, de egy állandó: a forróság. A jégsapkák felolvadtak mind egy szálig, hatalmas óceánok terítették el a felszínt, szinte semmi szárazföld. A bolygó piros hullámok összessége, mint egy hömpölygő vérfolyam…

Hogy miért is lett minden ennyire vörös? A Nap az oka.

Pár millió éve történhetett. A napkitörések egyre sűrűbbé váltak, a csillag térfogata meg csak nőtt, míg vörös óriássá nem pöffeszkedett. Ezt a régiek mesélték, videókat és hangfelvételeket is hagytak hátra a valaha létezett Merkúrról, meg a pár évezrede elpusztult Vénuszról. A mesék esthajnal csillaga elpusztult örökre. Pár évezrede nevetségesen hangozhatott, de most ez a brutális valóság: a Nap itt van a szomszédban. És ez még csak a kezdett. A bolygó kilencven százaléka víz, mégis a szomjan halás veszélyeztet. Pár év csupán, és vagy benyel minket is ez a mohó csillag, vagy elpárolog az összes víz a felszínről, ki a világűrbe, mi pedig megdöglünk. Mind egy szálig.

Egy rohadt labirintus ez a bolygó, mire az űrállomásig eljutottam, ezernyi csapdába, délibábba és veszélyes ragadozóba botlottam. És még többször el is tévedtem. Mesés egy kirándulás volt! Ajánlom mindenkinek!

Hát, mikor magára marad az ember, muszáj valamivel elszórakoztatnia magát. Nekem itt a cinizmus meg a homokrajz. A homokrajz remek dolog! Bizony, főleg ha ennyi homok van hozzá… Fogom a botot, leülök éppen, ahol vagyok, mert igazából mindegy is, mert vagy sós víz, vagy sivatag van a talpad alatt…

Akárhányszor eszembe jut ez, a sírva nevetőgörcs kap el. Szánalmasnak érzem magam. Igazából mi is vagyok én? Miért is vagyok? Miért csak én? És hol vagy te?! Hol vagy Teremtőm?! Hittem benned, te… te kegyetlen széltoló!

Bocs, ezt meg kell szokni, ha már belekezdtél. Néha kiborulok. Na, sebaj.

Folytatódjon hát a krónikám: hogyan is jutottam el az űrállomásra? És honnan tudtam, hová kell mennem? Egyáltalán mi a rossebnek vállaltam magamra ezt a halálos küldetést? Egyszerű! Mindenki éhen halt a telepen, vagy megette egy második generációs kardfogú tigris. Nem vicces dolog, főleg, ha a fejed mellett történik, és te csak azért maradsz életben, mert Predátor Urasága már jóllakott a barátod húsából. Szóval mennem kellett, muszáj volt, mert ránk találtak a vadállatok. Aztán csak fogytunk és fogytunk, végül meg csak én maradtam. Aki elolvassa majd ezt, vagy talán a megfilmesített verzióját nézi, azt hihetné, hogy egy piszok mázlista vagyok. Hogy mi? Na nem! Egyedül maradni egy ilyen kíméletlen világban? Én vagyok a legszerencsétlenebb teremtés az egész univerzumban, basszus! Na meg, nem arról szól a fáma, hogy az ember társas lény? Fanyar humorú a mi kampóorrú istenségünk, hogy egyem a zúzáját!

Ismét bocs, lehiggadok.

Szóval volt egy legenda – mert már csak annak lehet nevezni az évszázadokon át nyúló barangolás során, – hogy valahol messze, ahol még vannak hegyek, és nem csak a végeláthatatlan vörös síkság tárul elénk, található egy ősrégi űrállomás. Egy hely, ahol még civilizált élet folyik, amit még látogatnak fentről… Tudjátok, a másik bolygóról, ahová kiköltöztek gazdagék. Ja, igen, csak az menekülhetett meg, akinek volt rá zsetonja. Meglepő, vagy sem, de igaz. Az esélyegyenlőség ismét villogott lufi alakjában, ami rögtön ki is durrant, mihelyt szükség lett volna rá.

Találtam útközben pár oázist. Várj, nem is! A csudába, már el is felejtettem: mind hallucináció volt. Az édesvíz csak álom, ezért apró rágcsálók vérét ittam, és óriási rágcsáló szülők elől menekültem közben. Nem poén, az állatok elvadultak, mint a fene, meg nőttek is. Főleg a fülük, a végtagjaik, valamint a farkúk, hogy le tudják adni azt a rengeteg hőt, ami egykoron éltető, most perzselő napunkból árad felénk. A kampós csőrű istenség meg még akkor is röhögött rajtam, amikor a székletemet sem tudtam normálisan kinyomni, mert egy bazi varánusz megkergetett akció közben. Mint a nyúl! Futás közben pottyantottam. Ilyenkor, de csak ilyenkor adok hálát, hogy egyedül maradtam. Sosem mosnám le magamról a szégyent, ám így… azt csinálok, amit akarok! Akkor büfögök, vagy szellentek, amikor csak jól esik!

Na, de majd a bázison, ott nem lesz ilyen! Se állva ürítés, se magány! Gondoltam én.

Az állomás ajtaja rozsdás volt. Ez még nem keserített el, hiszen a remény hal meg utoljára, de sajnos nyitva is állt. Óvatosan léptem be, körülszaglásztam, éberen figyeltem, de pár ízeltlábú, illetve szárnyas növendéken kívül más nem tartózkodott az előtérben. Oké, nem volt egy kolosszális építmény, de ezen kívül akadt más helyiség is benne. Továbbhaladtam a vezérlőpultig, ahol a nagy, büdös nullánál sokkal több nem is fogadott, hiszen hozzáértő szakember híján csak lestem. Totális analfabéta voltam az elektronikus kütyükhöz. Sivatagi kölyök vagyok, a hő és az éhség nevelt, nem maradt időm nintendózni, vagy, hogy hívják azt az ízét… Értetlenségemben nagyon ráfókuszáltam a billentyűkre, hátha megfejtem a bekapcsolás képletét, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy elsuhan mellettem valami. Nem volt új keletű a felfedezés, mert egész végig lappangott bennem egy olyan érzés, hogy valaki követ, de ebben a zárt helyiségben még inkább berezeltem tőle. Odakaptam a fejem, de akkor már semmi sem volt ott. Vettem egy mély lélegzetet, és inkább úgy döntöttem, tovább keresgélek, hátha találok egy rokonlelket ebben a viharvert beton- meg fémbádogban.

Beszóltam a legapróbb lyukba is, hátha valaki, akárki meghallja; keresztülmentem az összes termen, de semmi. Csak egy nagy rakás ócskavas. Még egy űrsikló sem maradt hátra! Ekkor elkapott a pánik. Az a valami ismét eliszkolt mellettem, én pedig hiperventilláltam már a riadalomtól, de megragadtam egy kezem ügyébe akadó szerszámot. Behátráltam az egyik sarokba, ám közel az ajtóhoz.

Azt a rohadt, ormányos, isteni szivarvégit! Kapkodtam a tekintetem, néztem jobbra is, meg balra is, mégsem találkoztam szemtől szembe a követőmmel. Te jó ég! Lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem? Talán véglegesen meggárgyultam? A délibábok, meg a vágyálmok még oké, de ez már más, színtisztán éreztem a jelenlétét, a veszélyeztető, hátborzongató itt létét. Van itt valami! Lennie kell! – morogtam magamban, majd a raktárakhoz indultam, hátha így nagy magányomban találok valamiféle elemózsiát, édesvizet, vagy ruházatot. Bármit! Mondjuk, amilyen rég elhagyatott lehetett az épület, már mindet megrágták az óriás molyok, meg a penészgomba. A keresgélés elterelte a figyelmem, valamint hasznosnak éreztem magam tőle...

/folyt. köv./