A történet befejező része. Élet és halál, jó és rossz. Vajon tényleg olyan átléphetetlen a határvonal ezek között? Mitévő lesz az angyal? Leila miképp mászik ki slamasztikából? Mi a végkövetkeztetés? Olvasd el és megtudod!

Dermedten, kétségbeesve figyeltem a mozdulatlan párost. A fiú fogása meggyengült, összezavarodott földim szavai hallatán. Leila kihasználta az alkalmat, és egy váratlan pillanatban lelökte magáról a férfit. Az erőszaktevő fájdalmas nyögés kíséretében a földre zuhant, védencem pedig azonnal felpattant. Rohanni kezdett, ám pár lépés után erős ujjak kulcsolódtak törékeny bokája köré. A földön heverő férfi utána lendült és elkapta. Földim elvesztette az egyensúlyát, majd a betonútra esett. Koponyája teljes erőből a kemény aszfalthoz ütődött, amitől egy pillanatra a lélegzete is bent rekedt. Rémült és torz kifejezés ült az arcára, miközben a nyakszirtjéhez kapott. A kézfején valami nedves csillant meg a holdfényben, majd karmazsin nedv fojt le az alkarjára. Vér! Leila súlyosan megsérült, vérzett – egyszerre tudatosult bennünk. Felsikoltott, mire rémülten mellétérdeltem. Nem akartam hinni a szememnek...

– Basszus! – támolygott talpra Szilárd. – A rohadt... – fogta fel tetteinek következményét.

– Mentőt – szuszogta védencem. – Hívd... – csuklott el erőtlen szopránja.

– Igen, tényleg – révedt fel kataton állapotából a srác, és elkezdett matatni a zsebében. – Máris...

– Te megőrültél? – visított az éjbe egy ismeretlen alt.

Elképedve kaptam tekintetem a hang irányába. Szilárd háta mögött egy gyönyörű nő jelent meg, vörös hajzuhataga az arcába omlott, fekete szárnyait védelmezőn tárta földije köré. A fiú ebben a pillanatban felhagyott a mozdulatsorral, és döntésképtelenül toporzékolni kezdett. Elképesztő erő áradt a női őrangyalból, szavai sosem látott erővel hatottak védencére. Bénultan bámultam rájuk. Sosem láttam még hasonlót sem. Sem fekete szárnyú angyalt, sem ekkora energiát. Ő húzta a falat a fiú köré. Ritkán jelenünk meg egymás előtt, a háttérben maradunk mindvégig, kivéve, ha két ember túl közel kerül egymáshoz, vagy, ha az indulataink elragadnak, és megfeledkezünk magunkról. Az előbbi a rohanó világban szinte lehetetlen, az utóbbi ellen pedig beprogramoztak minket. Én is ki szoktam kelni magamból, mikor Leilát megkörnyékezik, de a felszínes angyali düh nem vetekedhet egy halandóéval.

– Te, ott! – rivalltam rá. – Hogyan engedhetted, hogy a földid idáig süllyedjen? Te vagy a lelkiismerete! – szökkentem talpra.

– Tévedsz – felelt leereszkedően az arisztokratikus szépség. – Én a kézikönyve vagyok, hogy eligazodhasson ebben az életben. Az álszent prédikáció mit sem ér! Segítek neki túlélni és  alkalmazkodni. Csak ő számít, a többi nem érdekel! Mind sekélyes és gonosz! Nem engedem, hogy többet bántsák!

– Hát nem látod? Szörnyeteggé tetted! – ingattam a fejem elhűlve, kikelve magamból.

– Csak megvédem őt az olyan tudatlan balfékektől, mint te és a kis szajhád! A legjobb védekezés a támadás! – reagált felháborodva, majd Szilárd füléhez hajolt. – Te meg fuss! Fuss, míg megteheted! Még a végén sittre vágnak!

Szilárd tétován meredt a magatehetetlen lányra. Leblokkolt a helyzet súlyától, és őrlődött, mialatt az arcán az iszonyat kifejezése terült el.

– Én... Én nem ezt akartam... Én...– dadogta.

-     Menj, míg késő nem lesz! Fuss! Fuss! – tajtékzott az őrangyal, és meglegyintette földije kobakját. Megadta a lendületet.

A fiú másodszorra már szó nélkül engedelmeskedett, akár egy báb. Rohant, mintha egy élet múlna a léptein. Valójában igaza is volt, csak sajnos a rossz irányba indult.

– Ne! Állj! – ordítottuk egyszerre Leilával.

– Ne hagyj magamra – nyögte végül a lány legyengülve, magatehetetlenül.

Szegénykém, semmit sem értett.

Visszaguggoltam földim fejéhez, majd az egyre zsugorodó pontot figyeltem a távolban, Szilárdot, ahogy már árkon-bokron túl eltűnik a kisváros sötétjében. Így megalázni, kihasználni és cserben hagyni egy másik emberi lényt! Menekülni a felelősség és a beismerés elől, csupán ennyire volt képes. Én pedig tapodtat se mozdulhattam, mert Leilához voltam kötve. Pár méternél messzebb nem kószálhattam el tőle.

Leila felsóhajtott, majd összekaparva cseppnyi erejét, fellökte magát a talajról. Percekig csak ült magába roskadva, dermesztően üres tekintetével a földre meredve. Szédült és a feje széthasadni készült, alabástrom bőrét pedig vörös foltok mocskolták be. Körülötte skarlát tenger borította a járdát. Egy méltatlan áldozat a földi cirkusz porondján. Letörölve keserű könnyeit lassan két lábra küzdötte magát, aztán dülöngélve kivonszolta magát az utcára. Zihált, minden izma remegett. Épp a zebrán kelt át, mikor a lába végképp felmondta a szolgálatot, és összeroskadt.

– Leila! Leila, kelj fel! Leila, könyörgöm! – A hangom már lassan túllépte az emberi hallásküszöböt kétségbeesésem hatására.

– Elég volt – suttogta. –Elég volt. Nem tehetik többé ezt velem… – Zokogni kezdett, hajszálai az arcába hulltak.– Nem… Nem. Nem!

– Leila, légy szíves, kelj fel az úttestről! – hajoltam közel hozzá, hátha meghall. Reflexből és félelemből cselekedtem, nem érdekelt, hogy felesleges vagy lehetetlen.

– Csak kín – szuszogta, majd hirtelen felkiáltott. Heves fájdalom nyilallt a fejébe, amitől még inkább összezavarodott és lefagyott. Azon az éjszakán csak azért adhattam hálát, hogy hajnali fél négykor történt mindez, amikor a közlekedés még gyér, és kevés az esély arra, hogy egy ámokfutó feltűnik a semmiből.

– Leila, szedd össze magad, kérlek! Kórházba kell menned! – sugalltam neki, mire ő felemelte a tekintetét. Mintha nem is ő lett volna, talán már tudatánál sem volt.

– Agyrázkódás vagy talán agyalapi törés, esetleg egyéb nyalánkság. – Kínjában kuncogott, magán nevetett. Percekig mást sem tett, majd egyenesen rám nézett. Ekkor eltátotta a száját, mint egy csodálkozó kislány. – Neked szárnyad nőtt! – ámuldozott.

– Mindig is volt, Leila – feleltem, szomorúan figyeltem őt zöld szememmel.

– Ugye csak hallucinállak? – kérdezte elvékonyodott hangon, mikor felfogta, hogy egy Szilárdra megdöbbenésig hasonlító férfi térdel előtte, akinek a hátából két hatalmas, hófehér szárny nőtt ki.

Utáltam magamat, de valóban ez volt a helyzet. Pontosan úgy festettem, mint védencem végzete. A szerencsésebbek a nagy Ő-nek hívják, de a végzet kifejezőbb fogalom erre a jelenségre, főképp a tragikusabb végjátszmánál.

– Nagyon remélem – ingattam a fejem, miközben a haját kisimítottam az arcából. Mindkettőnknek jobb lett volna, ha csak látomása van. Ennek ellenére fizikálisan is megjelentem előtte. Összeszorult a torkom, mert ez semmi jót nem ígért. – Dörzsöltebb szárnysegédet érdemeltél volna. Gyenge és naiv voltam. Sajnálom! Megbuktam!

– Nem értem – pislogott, lehunyta a szemét, karjai elernyedtek. Utána kaptam, meg ne üsse magát még jobban. – Azt hiszem, itt a vége – lehelte.

– Nem-nem! – ellenkeztem. – Más döntést is hozhatsz! – Hangomat a rimánkodás és a ragaszkodás kettőse színezte. – Fiatal és erős, sőt különleges vagy! Még megváltoztathatod. – Megragadtam a kezét, majd a mellkasomhoz szorítottam. – Kérlek, kérlek, a kedvemért!

– Mintha születésem óta ismernélek – motyogta, majd lágyan elmosolyodott. – Fázom. – A gerincén végig futott a hideg, összerázkódott. – Engedj elmenni!

Értetlenül meredtem rá. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, majd szótlanul lefektettem őt a kemény és jéghideg betonra.

Őrangyal vagyok, nekem nincs önálló döntésem, sem érzéseim, földi létünk csupán szimbiózisban működik. Néha úgy tűnik, mintha mi irányítanánk, de ez korán sincs így. Mi csak felajánljuk a helyes megoldást, az észérvek és a szabályok útvonalát. Csupán eszközök vagyunk, a döntés az emberek kezében van. Majd mikor eljön az idő, miképp a születés első percében, az élet utolsó pillanatában is helyt kell állnunk és elfogadnunk oltalmazottunk választását. Ez egy őrangyal sorsa.

Kiterjesztett szárnyamat megtépázta a hűvös tavaszi szél, és apró szeplőtelen tollpihék hulltak Leila fiatal, túl fiatal testére. Megremegett a mellkasom, majd egy mélyet szippantottam a vadul dacoló légörvényből:

– Legyen, ahogy szeretnéd! – Még semmit sem esett ilyen nehezemre kimondani.

A lány arca észrevehetően megnyugodott, aminek elégedettséggel kellett volna, hogy eltöltsön, de csak mérhetetlen bűntudatot és űrt éreztem. Túlzottan megszerettem egy halandót, amit egy őrangyal nem engedhetne meg magának.

Körülöttem a levegő izzani kezdett, miközben jobb kezemben testet öltött a kasza.

Nincs is ennél hálátlanabb feladat: születésednél az őrangyal a lelkeddel együtt érkezik, viszont halálodnál vele együtt távozik. Gardedámod egyben a hóhérod is. Ironikus!

Szememet lesütöttem, és meglendült a fegyver:

– Ég veled, szerelmem – rebegtem.

És a kasza lesújtott.

¤¤¤

Óvatos léptekkel a modern kórház kövezetére lépek. Steril és tiszta; a szülészet a szememben méltán érdemelte ki a legszebb hely címét a bolygón. Végig csattogok a folyosón, majd épp sikerül belibbennem egy nővér mögött, még mielőtt az újszülött osztály ajtaja bezáródna.

Végigsétálok a sorok között, majd megállok egy inkubátor felett.

Leila halála után még hetekig bolyongtam, meglátogattam a szeretteit, majd elmentem a temetésére is. Földim szüleit váratlanul érte a hír, talán még hónapokig fel sem fogták, hogy elveszítették egyetlen lányukat. A tanulás és a munka miatt kevés időt tudtak egymásra szentelni, nem is tudták, hogy lányuk a távoli kollégiumban milyen élményeknek és kísértéseknek volt kitéve. Elszakadt a zsineg, eggyé kovácsolta egykor ezt a családot. A sír mellett állva rögtön egy hullámhosszra kerültem Annamari bűntudatával, ami kirítt az egyhangú sajnálkozó és búbánatos tömegből. Aztán meglepetésemre egy hasonló érzés is megütött, egy fa törzse mögött véltem felfedezni tulajdonosát, Lacit. A többiek túl gyávák voltak, hogy vállalják a bűnrészességüket… Feri, a számító, Laci, a kishitű és Szilárd, az önző. Ezek a huszonegyedik századi fickók, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy viselkedjenek, éljenek és legyenek férfiak. De nem ítélkezhetek, én sem voltam igazán felkészülve arra a felgyorsult, őrült, örökösen változó világra. Szerintem senki sem.

A múlt fontos, a gyökereink és családunk mutatja meg, hogy kik is vagyunk valójában. Ám a hagyományokba és történelembe sem temetkezhetünk örökké, mert a világ és az emberek rohannak, és ha nem figyelsz, lemaradsz. Sokan azt hangoztatják, hogy a mának kell élni, de ez nem azt jelenti, hogy fel kell gyújtanod a múltat és figyelmen kívül hagynod a jövőt. Olyan könnyű kifordítani vagy rosszul értelmezni egy-egy bölcs szólást! Mások mindent a jövőjükbe fektetnek, tanulnak és dolgoznak a jövendőbeli álmaikért, ám mire észbe kapnak, rájönnek, hogy már remeg a kezük és bot nélkül egy métert sem tudnak megtenni. Ilyenkor késő feleszmélni, mert a munka hőn áhított gyümölcsét már letépte más.

Fogalmam sincs, mit tanácsolhatnék… Ma már semmi sem fehér, vagy fekete. Az élet szürke, a döntések nehezek és koránt sem biztos, hogy az a helyes választás, ami annak néz ki. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a temetést követő minden éjjelen keserves zokogás törte meg a temető halottas csendjét, és hajnalban fekete tollakat fújt tova a szél Leila sírjáról.

Odafenn mindenre választ kaptam. Fekete szárnyú angyallá csak az változhat, akinek előző földije erőszakos halált halt, és nem tudott megküzdeni ezzel a teherrel. Ilyenkor kettő lehetőség merül fel: beállsz a dicsőítő kórusba, hogy a lelked megtisztuljon az alantas érzésektől, vagy soha többé nem szállsz alá, és inkább utódokat nemzel. Az első kényszerpihenő, a második a lényünk feladása. Nem bírtam volna az örökkévalóságig tartó tétlenséget, így hát a kisebb rossz mellett döntöttem, és énekeltem teli torokból, zengtem a szent dallamot több évtizedig, míg végül elég masszívnak és megingathatatlannak nem találtak ahhoz, hogy visszatérjek. Azt mondták, a fekete szárnyak csak a gyengéket sebzik, és akinek igaz a hite, azt nem sújtja ez a büntetés. De, akit utolér a szégyen és a gyűlölet a földi létben, többet nem térhet vissza a Mennyországba. Bukottá lesz. Én nem eshetek ebbe a hibába, nem hagyom, hogy a vak szeretet rossz útra térítsen, ahogy Szilárd őrzőjével is történt. Én annál okosabb vagyok.

A kis üvegkalitka aprócska lakójára néztem:

– Csak annyit mondhatok, hogy mindig törődj a múltaddal, haladj a jelennel és tekints a jövőbe. Ha ezt megfogadod, jól meg fogjuk érteni egymást. Figyelj önmagadra, teremtsd meg, ami számodra fontos, de ne légy önző és hallgass meg másokat is. Óvakodj a gonosztól…

Ekkor kibuggyant egy könnycsepp és már nem bírtam megállj parancsolni feltörő érzelmeimnek:

– Én majd megóvlak! Nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát. Nem engedem, hogy valaha is bántsanak! – Majd fölé borultam, és éjsötét szárnyaimmal eltakartam őt a világ szeme elől.

VÉGE

Írta: Szilágyi Heléna