Ez az a kérdés, amire sosem tudjuk meg a választ. Hányszor kívántuk már, hogy bárcsak ezt vagy azt megtettük volna (vagy éppen bár ne), és akkor most nem tartanánk itt, egészen máshol lennénk, és talán jobb lenne az életünk… de legalábbis: más lenne az életünk? De valóban jobb lenne, ha más lenne? Ehhez egyszerre kellene látnunk az összes opciót, ami képtelenség – egyelőre. Amíg viszont a csodára várunk, addig itt van nekünk egy film, ami párkapcsolati síkon mutatja be a lehetőséget…
Barátnőimmel üldögéltem a törzshelyünkön, korsó sörök illetve pohár fröccsök társaságában (kinek mihez volt kedve), és közben szokás szerint próbáltuk megválaszolni az élet fontos kérdéseit. Aztán egyikük előállt a farbával, miszerint szakított a pasijával, mivel a srác megcsalta. Barátosném – nevezzük most Nórinak – ponyvába illő módon kapta rajta a párját. Ő leszállt a buszról, a szemközti megállóban pedig meglátta a pasiját, amint éppen félreérthetetlenül ölelget egy másik lányt, majd egy hosszú búcsúcsókot követően felteszi a pillanatokkal később érkező buszra. Naná, hogy kiborult, naná, hogy szakított vele és naná, hogy srác ezerrel magyarázkodott, tök feleslegesen. Azt mondta, hogy nem tart régóta, hogy szakít a másikkal, hogy csak Nóri kell neki, hogy nem kellene ennyi évet kidobni az ablakon, satöbbi, satöbbi, satöbbi… kamu! A kártyavár összedőlt. Barátnőm - állítása szerint - azóta sem szólt hozzá. A pasi hazaköltözött, a közös lakást pedig valószínűleg eladják. Ledöbbentünk. Aztán persze felsoroltunk jónéhány ide vonatkozó közhelyet vigasztalásul, ahogy kell, ki-ki a maga vérmérsékletéhez mérten. Felvetődött, hogy bezzeg, ha később ér haza, ez mind nincs. De valaki más azonnal hozzátette, hogy persze, akkor meg élne a boldog tudatlanságban, miközben a pasi egy másik csajjal kavar a háta mögött. Az se lett volna jobb! Minél később derül ki, annál fájdalmasabb a felismerés... Különben is: nincs garancia rá, hogy csak most, csak ezzel a csajjal lépett félre.
És olyan, hogy „mi lett volna, ha…” egyébként sem létezik…
Aztán a következő kör ital felett elmerengtünk azon, hogy néha pedig de jó is lenne… és, hogy mit változtatnánk meg, ha visszamehetnénk az időben. Azért szerencsére nem olyan sok mindent. És akkor kibukott belőlem, hogy ebből milyen jó kis filmet lehetne csinálni. Aztán rájöttem, hogy ez a film már létezik…
Annakidején, még a múlt század végén, létezett az Aqua együttes és annak Turn Back Time című dalának klipje: záródó metróajtókkal és egy film jeleneteivel. Imádtam ezt a számot, és kíváncsi lettem a filmre is. Annyi kapaszkodóm volt, hogy Gwyneth Paltrow játszik benne, úgyhogy kutatni kezdtem. Az „A nő kétszer” cím elég beszédes volt a színésznő filmográfiájában, úgyhogy bele is vetettem magam – bevallom, kicsit szkeptikusan. Nem vagyok nagy híve Gwyneth munkásságának, de a leírás alapján megtetszett a sztori, úgyhogy muszáj volt megnéznem... Az 1998-as film eredeti címe: Sliding Doors, vagyis tolóajtók, ami pontosan előrevetíti a mozi kulcsmomentumát. De csak szép sorjában...
Hősnőnk, Helen jól szituált, fiatal nő Londonban, jó állással, szerető férfival, kevés gonddal. De aznap minden megváltozik. Reggel mondvacsinált indokkal kirúgják a munkahelyéről, így hát rosszkedvűen hazaindul. A metró épp megérkezik az állomásra, hősnőnk fut, hogy elérje, de az ajtó becsukódik előtte. Innentől követhetjük két szálon az eseményeket, hiszen egy alternatív valóságban Helen eléri azt a metrót – mielőtt becsukódna az ajtó, kifeszíti, és belép... és nem sokkal később ágyban találja a pasiját annak volt barátnőjével, míg előbbi esetben, azzal, hogy lekéste a metrót, lekéste a megcsalást is...
Ami azt illeti, az alternatív valóság Helenje nekem jobban tetszett. Karakánabb, erősebb nő benyomását keltette. Rajtakapta a pasiját? Hát elhagyta. Némi búfelejtés után, bár még mindig összetörten, de mégis próbálta folytatni az életét – nélküle. A sarkára állt, levágatta és szőkére festtette a haját (jobban is állt neki), a barátai támogatásával szervezőirodát nyitott, és lassan elkezdett felejteni, többet mosolyogni… aztán beleszeretett az ismeretlen férfibe, akibe attól a bizonyos naptól kezdve állandóan belebotlott. Mi ez, ha nem a sors keze? A szomorú valóság Helenje tűrt. Tűrte, hogy átgázoljanak rajta, hogy lenézzék, hogy ne a kvalitásainak megfelelő munkát végezze. Folyton fáradt, folyton levert volt, mintha egy mókuskerékben élt volna. A pasija persze még mindig csalta, amire lassan, különböző jelekből, ő is ráébredt, de akkor már késő volt. Teherbe esett, amit a folyton hazudozó és a lebukástól rettegő pasijának el sem tudott mondani, mígnem szemben találta magát a másik nővel, Lydiával, aki – micsoda csavar – szintén terhes lett.
Na de, beszéljünk a férfiakról! Helen aktuális nagy Ő-je, Gerry, egy önző, gyáva seggfej. Amikor Helen nem kapja rajta, akkor folyamatosan csalja őt, hazudik neki, és eközben azon sápítozik a legjobb haverjának, hogy milyen szörnyű helyzetben van, hogy a szeretője többet akar, és hogy ő milyen szerencsétlen. A másik szálon pedig, amikor Helen rajtakapja, és kiadja az útját, akkor sem nyugszik – rövid időn belül keresni kezdi, vissza akarja szerezni a nőt, pedig még mindig együtt van a szeretőjével… megint csak én, én, én… szánalmasan gyenge ember. Helen jövendő nagy Ő-je, James, ezzel szemben, kedves, szellemes, igazi grállovag (ha már Monty Python is megidéződik a filmben). Őt az alternatív világban ismerjük meg, amikor Helen szakít Gerry-vel, és azonnal megkedveljük, mert remek támasza lesz a nőnek az újrakezdésben. Szerencsére Helen sem tudja kikerülni ezt a jópofa fickót, aki nem adja fel, és végül el is nyeri hősnőnk szívét.
A két történetszál néhány helyen briliánsan összekapcsolódik. Az író-rendező Peter Howitt remek munkát végzett. Közös helyszínek (étterem, híd, kórház); áttételes mondatok; revelációk, melyek magyarázatait néha a másik szál adja meg (Anna nem is szereti a konyakot). Aztán néha „véletlenül” egy platformra kerülnek a szereplők, például, amikor kiderül, hogy Helen terhes - mindkét szálon, másik férfitól, de az érintettek ezt csak akkor tudják meg, amikor a nő egy baleset után elvetél, és élet-halál közt fekszik. Vajon melyikük marad életben?
Ahogy Dido Thank You című számát hallgattam a végefőcím alatt azzal a tudattal, hogy a filmben az alternatív valóság végül megszűnt, és maradtak a szürke hétköznapok, meg a száraz tények – rájöttem, hogy nem kell a „volna”. Nem kell a mézesmadzag! Főzzünk azzal, amink van! Elment a metró, de Helen előtt végül mégis megcsillant a remény, talán Nóri előtt is meg fog. Talán minden úgy történt, ahogy történnie kellett.
Lehet, hogy kicsit fatalista vagyok… én vétkem!
A_Rézi
