2004 óta június 14-e a véradás és a véradók világnapja. És ezen a napon emlékezünk meg Karl Landsteiner, osztrák orvosról is, aki a múlt század legelején felfedezte a különböző vércsoportokat, ezzel lehetővé téve később az első sikeres vérátömlesztést, ami azóta milliók életét mentette meg.
Szerintem a véradás egy fontos dolog, ami mellett érdemes korteskedni. Ezért úgy gondoltam, hogy a világnap alkalmából, filmek és könyvek helyett inkább az ezzel kapcsolatos gondolataimat osztom meg Veled, Kedves Olvasó, remélve, hogy talán Neked is megfordul a fejedben, hogy csatlakozz a véradók népes táborához (ha eddig nem tetted volna meg). A vér ugyanis életünk nélkülözhetetlen eleme, nem pótolható, és a tudomány mai állása szerint nem lehet mesterségesen előállítani. Csak az emberi szervezet képes rá, ezért nagy szükség van az önkéntes véradókra, vagyis: RÁM, RÁD, RÁNK!
Rengeteg embertől hallottam már, hogy retteg a vér látványától, rosszul érzi magát a „kórház” szagtól, elájul a tűtől. Nos, üdv a klubban! Tizenkilenc éves korom óta – több-kevesebb kihagyással – rendszeresen adok vért, de elmondani nem tudom, mennyire féltem először elmenni. Gyerekkoromban rosszul voltam szinte minden „szuri” után (szó szerint alig tudtam lábra állni vagy negyed órán keresztül), és nem voltam túlságosan lelkes, amikor az iskolában oltást kaptunk, végezetül: vérvételkor kivétel nélkül mindig a padlón kötöttem ki, ájultan. Nem éppen kellemes emlékek. Hiába láttam a Vészhelyzet és egyéb kórházsorozatok szinte minden részét, gyakorlatban sokkal ijesztőbbnek tűnt az egész... Hogy miért lettem végül mégis véradó? Egyrészt, a szüleim is azok voltak – a jó példa pedig bátorítólag hatott rám. Másrészt, mivel fontos és nemes dologról volt szó, félelem ide vagy oda, valahogy a „csakazértis” érzés felülkerekedett bennem.
Úgy döntöttem, hogy nem hagyom magam. Nagyon rákészültem, éééés, igen: elsőre minden rendben ment. Valószínűleg inkább az ijedtségtől, hogy rosszul leszek, ájultam volna el, nem is magától a procedúrától. Bár azt azért nem néztem végig, ahogy megszúrnak a tűvel (és azóta sem!), de kicsire nem adunk. Plusz megtudtam, hogy ritka a vércsoportom (és, hogy egyáltalán mi a vércsoportom). Tehát, mindent összevetve az eredmény: egy kicsi, elhanyagolható kellemetlenség, a jó érzés, hogy segíthettem, és kábé négy és fél deci vér mínusz - nem is tűnik soknak, ugye? Az évek során persze összegyűjtöttem némi tapasztalatot és információt azzal kapcsolatban, hogy mit szabad, és mit nem. Már csak azért is, mert sajnos nem mindig alakult olyan jól a történet, mint az első alkalommal – évente legalább egyszer menetrendszerűen sikerül elájulnom. De úgy gondolom, hogy ezt ki lehet bírni (mégha akkor, ott, egy kicsit ijesztő is, hogy három-négy ember áll körül, amikor verítéktől nedves homlokkal magadhoz térsz). És egyébként is: a véradáson dolgozók vigyáznak ránk!
Tehát, ami kell: Légy legalább ötven kiló, nagykorú (tizennyolc és hatvan év közötti), és egészséges! NE hagyd otthon a TAJ-kártyádat és a személyidet, lakcímkártyádat! Bőségesen reggelizz/ebédelj, mielőtt vért adni indulsz! Egész nap igyál sok folyadékot (véletlenül sem alkoholt!), hogy ne okozzon problémát a veszteség – ez amúgy elvileg a levételt is megkönnyíti, mert nem lesz olyan sűrű a véred. Véradás UTÁN pedig pótlásként ismét igyál, egyél, ÉS kerüld a fizikai megerőltetést! Szóval NE akkor menj edzeni, sziklát mászni, bútort pakolni a hetedikről, mert szédülés, ájulás lehet a következménye.
Két véradás között legalább két hónapnak kell eltelnie.
És, amit nem szabad: részegen, begyógyszerezve (esetleg drog hatása alatt), betegen menni, mert így veszélyezteted azt a valakit, aki majd megkapja a véredet – plusz valószínűleg ki is zárnak. Ezen kívül, ha a közelmúltban műtöttek, súlyos beteg voltál, eltört valamid, fogadat húzták; vagy oltást kaptál, megharapott valami, trópusi országban jártál, kullancs csípett meg, tetováltak, piercinget vagy fülbevalót kaptál. A terhességhez és a szoptatáshoz hasonlóan, ez utóbbiak is időleges kizárást vonnak maguk után – hosszuk változó, ezért érdemes a helyszínen mindig jelenlevő orvossal konzultálni. Ha súlyos beteg vagy – pl. hepatitis, szívbetegség, vérzékenység, leukémia, limfóma, HIV, AIDS –, az általában végleges kizáró ok, tehát semmiképpen sem adhatsz vért (még az is lehet, hogy inkább Neked lenne szükséged rá).
A véradás menete: Általában egy órán belül letudható az egész. Némi adminisztráció után ki kell töltened, és aláírnod egy nyilatkozatot, ami az egészségi állapotodra vonatkozó kérdéseket tartalmazza (szedsz-e gyógyszert, volt-e a családban ilyen vagy olyan betegség, veszélyes helyen dolgozol-e, voltak-e korábban panaszaid stb.). Aztán jön az első szúrás – mégcsak az ujjadba. Ezt a vérmintát megvizsgálják, meghatározzák belőle a vércsoportodat, majd továbbküldenek az orvoshoz. Itt is kapsz néhány kérdést, majd megmérik a vérnyomásodat, és ha mindent rendben találnak, akkor sor kerülhet a lényegre. Egy székben fekszel, miközben az asszisztens megkeresi a vénádat, fertőtleníti a karodat, felhelyezi a tűt (áú!), és elkezdhetsz pumpálni. Szépen, egyenletesen, nem túl gyorsan. Gyakran megkérdezik, hogy jól vagy-e, minden rendben van-e, majd nagyjából 5-10 perc múlva egy sípoló hang jelzi, hogy már elég vért adtál. Eltávolítják a tűt (megint áú!), és leragasztják egy nagy gézgombóccal, amit aznap nem szabad levenned. Ezután pihensz. Fokozatosan kelsz fel, iszol egy kis vizet, eszel egy kis nápolyit, és ha nincs panaszod, elmehetsz. Ennyi.
Egy kis szúrás ellenében segíthetsz életeket menteni. Biztonságban érezheted magad, hiszen a véredet később megvizsgálják, és ha valami rendellenességet találnak, tudni fogsz róla. Ha egyszer balesetet szenvednél, vagy műteni kellene, te is örülnél, hogy voltak olyanok, akik vért adtak, hogy Te túlélhess… Most még valami nagyon okosat, frappánsat kellene írnom ide a végére, hogy aztán felkelj a gép elől, vagy a karosszékből, és ma, holnap, vagy holnapután elmenj vért adni. De sajnos nem tudok... Ha ezek a tények nem, akkor fogalmam sincs, mi győzhetne meg, Kedves Olvasó.
De talán ennyire egyszerű: Aki életet ment, az hős. Hősnek lenni pedig jó. Légy te is hős!
A_Rézi
