Újabb áldozatokat követelt az emberi elszántság és maximalizmus. 2013. május 21-én kedden, a Himalájában eltűnt Erőss Zsolt hegymászó és társa, Kiss Péter. A Hópárducként is emlegetett Zsoltról mindenki tudta, hogy már 13 éves kora óta mindene a mászás; a hegyek bűvöletében élt, és első magyarként mászta meg a Csomolungmát. Hazánk legeredményesebb magashegyi mászója volt, aki a világ 14 nyolcezer méter fölötti csúcsából 10-et hódított meg, ebből kettőt műlábbal. Három évvel ezelőtt ugyanis a Magas-Tátrában olyan súlyos balesetet szenvedett, hogy inkább vállalta egyik lába térd alatti amputálását, mint a bicegést. Nem volt kérdés ugyanis, hogy a baleset ellenére visszatér imádott hegyei közé. Lételeme volt ez a veszélyes sport, és végül ez lett a veszte…
Utolsó útján, 2013. május 20-án Kiss Péterrel elérték a 8586 méteres Kancsendzönga csúcsát. A mászás közel 24 óráig tartott, ami teljesen felemésztette mindkettőjük energiáját; ráadásul oxigénpalack nélkül indultak útnak, mivel Zsolt a „tiszta mászás” híve volt. Emellett teherhordókat sem vittek magukkal. Ilyen magasságban a megritkult légkör miatt sokkal nagyobb terhelésnek van kitéve a szervezet, ha pedig egy hegymászó bajba kerül, csak magára számíthat. A bajtársiasság ugyanis ilyenkor többet árt, mint használ. Zsolt és Péter ereje már igencsak fogytán volt, és már nem tudtak visszaereszkedni a 7600 méteren lévő 4-es táborba. Kénytelenek voltak a szabadban tölteni az éjszakát –30 fokban, 8300 méter magasságban, ráadásul el is szakadtak egymástól. Péter utolsó rádióüzenete volt, hogy Zsolt már nincs vele, és a segítségére sietett. Később aztán ismét elszakadtak egymástól, és onnantól kezdve többé nem volt róluk hír…
A két szerencsétlenül járt hegymászó segítségére induló serpák nem találták meg őket, és amikor ismét beesteledett, tudni lehetett, hogy minden remény odaveszett. A hozzáértők szerint ugyanis ilyen magasságban egy éjszakát talán még túl lehet élni, de többet nem. Az irtózatos hideg, a kevés oxigén és az élelemhiány okozta legyengülés mindenképpen végzetes.
Zsolt felesége, Hilda – aki szintén szenvedélyes mászó – minden egyes expedíció előtt úgy búcsúzott el a férjétől, hogy talán akkor találkoznak utoljára. Jól tudta, kivel él együtt, mint ahogy azt is, nincs joga arra kérni férjét, hogy mondjon le a szenvedélyéről, még annak ellenére sem, hogy időközben két gyermekük született. Hilda hamar ráeszmélt, hogy férjét nem kapja többé vissza; hiszen tapasztalt mászóként ő is pontosan tisztában volt azzal, hogy ennek az esélye gyakorlatilag nulla. Minden bizonnyal emiatt kelthetett sokakban visszatetszést, hogy milyen tárgyilagosan és szenvtelenül beszélt férje eltűnéséről a televízióban.
A május 24-i hírek már arról szóltak, hogy a két hegymászó keresését végleg abbahagyták, és eltűntnek nyilvánították őket. Még ha elő is kerülnének a holttestek, Hilda a férjéét nem szeretné hazahozatni; szeretné, ha Zsolt ott nyugodna, ami az életet jelentette számára: a hegyek között.
Az eset tragédiáján túlmenően két dolog jutott eszembe: az egyik, hogy számomra elképzelhetetlen megszállottság, akaraterő, szenvedély és bizonyítani akarás lehet a sajátja azoknak az embereknek, akik annak ellenére, hogy családot alapítanak, nem mondanak le életveszélyes hobbijukról; akik időről-időre önszántukból a vásárra viszik a bőrüket. Bár nyilván ez egy életérzés, egy olyan része az ember életének, amit csak az érthet meg, aki maga is részese. Ám pontosan emiatt talán vigyázhatott volna kicsit jobban magára; a hírek szerint ugyanis túl sokat vállalt, túl merész volt. Ha óvatosabb, minden bizonnyal még ma is élhetnének mindketten. Persze teljesen felesleges azon filozofálni, hogy „mi lett volna, ha…”, ez már nem hozza őket vissza. Az azonban tény, hogy Erőss Zsolt emberfeletti elszántságával, bátorságával és profizmusával örökre beleírta magát a hegymászás történetébe. Zsolt és Péter, nyugodjatok békében!
Penny Wise
