Megálltak az órák. Mire odaértem, már egyik sem ketyegett. Egy idős asszonytól hallottam pár napja, hogy ez a halál jele.  A kaszás vékony, csontos ujjai megállítják az óramutatót, jelezve, hogy áldozatának az idő homokja többé már nem pereg.

A balsejtelemtől összeszorult a torkom, miközben végigjártam a lakást.  A kutya folyamatosan vonyított mellettem, ugrált, ráncigált, de az istenért sem mutatta volna meg, merre keressem a gazdáját. Nem szerettem, mert tiszta dilinyós, a háziállatok Nérója. Tán nagypapi is megunta ezt a flúgos dögöt, és lelépett? Legszívesebben belerúgtam volna a bolhásba, de nem tettem, mert magamra jobban haragudtam. Rég látogattam meg utoljára a nagyapám, a munkám és az iskola miatt alig maradt rá időm. Bűntudatom volt, mellesleg ez a bizarr helyzet is a frászt hozta rám. A babonák sosem fogtak rajtam, de egyszerűen észvesztő, hogy minden, ami óra, az bedöglött. Még a karórám is, amíg a lakásban tartózkodtam.

A lakás felderítése során a fürdőszoba maradt legutoljára. Minden reményem benne leledzett.  Lehunytam a szemem, vettem egy mély levegőt, majd lenyomtam a kilincset.  A következő pillanatban pedig papa felnyögött, én meg felsikítottam. Rögtön telefon után kaptam, majd a mentők számát tárcsáztam…

Az ágya mellett ültem és vártam, hogy felébredjen. Az orvosok azt mondták, hogy túl lesz rajta. Hosszú felépülés várható, de menni fog.  Az arca eltorzult, a jobb oldala teljesen lebénult. Amikor felébredt, elernyedt szemhéja alatt alig láttam a zöld szemét és egyetlen szót sem értettem, amit kiejtett. Beszéltem hozzá, és mintha értette volna, de ebben sem voltam biztos. A kezelőorvosa csupán annyit mondott, hogy legyek türelmes, amint felszívódik a vér és stabilizálódik a helyzete, majd többet tud mondani. A maradandó károsodásokról szó sem esett.

Napokig élőhalottnak éreztem magam, és attól tartottam, hogy nagypapa is így érez.

Mikor végre a tekintetében felsejlett az értelem, nagyon megörültem. Rögtön odaugrottam hozzá, faggatni kezdtem, mire ő megrebegtette a pilláját, majd szóra nyitotta félrecsúszott száját. Érthetetlen duruzsolás hagyta csak el az ajkát. Kétségbeestem, de az orvos és a fizikoterapeuta megnyugtatott, hogy ez természetes. Nem várhatok rögtön csodát, az eredményért meg kell küzdeni. A károsodott agyszövetnek más területek veszik majd át a szerepét, az izmoknak újra erőre kell kapniuk, illetve papa közérzetét és küzdeni akarását is fel kell korbácsolni. Nem is sejtheti egy ember se, aki még nem került ilyen helyzetbe, hogy az akaraterő mennyire fontos – bizonygatták a szakemberek, én pedig reménykedve bólogattam.

Minden napom ugyanúgy telt. Reggel órákon ültem, délután beugrottam papa lakásába megetetni a bolond ebet, majd a kórházban maradtam, míg ki nem rúgtak onnan. Ott tanultam, ott ebédeltem, ez lett az életem, csupán aludni mentem haza a kutyához. Anyámék csak egyszer-kétszer néztek be hozzá, nem engedhették meg maguknak, hogy minden héten felutazzanak. Én voltam az egyetlen, aki a főiskola miatt a városban tartózkodtam, és nap, mint nap látogathattam. Tartottam papában a lelket – gondoltam én naivan. De a vicc az volt az egészben, hogy inkább fordítva sült el a dolog. Hiába bénult le a fél arca, ő attól még mosolygott és kedélyesen gőgicsélt, akár egy csecsemő. Nem értettem az optimizmusát; engem mélységesen felbőszített volna, ha egy fránya agyvérzés miatt visszafejlődnék húsz évet.

Egy nap pedig végre a gyógypedagógusnak köszönhetően megszólalt:

–  Goro – mondta, majd hevesebben folytatta. – Goro goro. Gorogorogoro.

Összevontam a szemöldököm, és ráhagytam. Úgy tettem, mintha nem keserítene el az, hogy az én értelmes, két diplomás nagyapám visszafejlődött egy egyéves gyermek szintjére. Aznap hamar távoztam a kórteremből, papa kezelőorvosa pedig sírva talált rám a folyosón. Leült mellém, és elmagyarázta, hogy a nagypapi nem lett értelmi fogyatékos vagy zöldség, ő ugyanaz az ember, csak hát a beszédközpontja sérült. Érti, amit mondunk, de nem tud válaszolni. Legalább is nem szavakkal. Aztán megveregette a vállam, aztán biztatásként odasúgta nekem, hogy ez csak átmeneti állapot.

Az elmúlt hónapokat nézve igazat kellett neki adnom. Rengeteget fejlődött a kisöreg. Az arca már szinte olyan lett, mint régen, az izomtónus helyre állt és járókerettel már képes volt járni. Olyan lesz, mint régen – kántáltam magamban – olyan, mint régen.

Nem lett olyan.

Azt mondták, hogy ez Broca-szindróma. Sosem fog értelmes szavakat mondani, vagy mondatokat alkotni, dee ért mindent. Csak sajnos felelni nem fog. Végső soron pedig képtelen lesz egyedül vásárolni, ügyet intézni és társalogni. Milyen élet ez? Még a saját unokája sem érti!

Úgy éreztem, hazudtak nekem.

Félév után hazaengedték.  Beléptünk az előszobába, és hiába nem cseréltem ki az elemet egyikben sem, az órák egyik pillanatról a másikra ketyegni kezdtek. A hideg futott végig a hátamon ettől a gondolattól, majd papára néztem. Képes volt már egymaga enni és a toalettre menni. A járókeretet is maga mögött hagyta, visszatérhetett a jó öreg botjához és igaz, hogy a jobb keze már sosem lesz a régi – nem rajzol többé nekem lovacskákat meg cicákat –, de a ballal megtanult írni. Hogyha kérik, azért egy aláírást képes legyen odakanyarintani a pontozott vonalra.

Csalódott voltam, de ő ekkor rám tekintett és elmosolyodott:

– Goro, goro – mondta boldogan, én pedig elbőgtem magam.

Az órák újra jártak, az élet pedig visszaköltözött a lakásba. A kaszás odébb állt. Papa is elégedett volt, szinte kivirult. Nem értettem, de talán nem is kellett értenem. Elég volt, ha éreztem, ha elfogadtam és csodáltam: a nagypapám a megpróbáltatások ellenére is élt. Élt és lélekben erősebb lett, mint valaha.