Folyton keresünk valamit.
Minden nap látom az embereken azt, hogy valami hiányzik az életükből. Kicsi túlzással, de az elégedetlenséget látni.Akinek jó munkája van, annak a párkapcsolata nem jó, vagy nincs, akinek megvan a társa, az a munkával küszködik Valakinek egyik se megy.Valakinek mindkettő megvan, de aztán még mindig azt érzi, hogy valami hiányzik.Vajon ha megkapjuk azt, amire vágyunk, legyen az akár egy álommunka vagy a tökéletes társ, bármi, akkor eltűnik belőlünk ez a folyamatos vágyódás érzés?Lehet, hogy ideig óráig igen, de aztán elkezd bennünk megint dolgozni?Keressük a boldogságot, de valahogy nem leljük sehol.Talán azért, mert azt hisszük, hogy a történések hozzák majd meg.Tehetséges, intelligens, talpraesett emberek tömegei keresik folyton a választ, keresik magukat, érzik nehéznek sorsukat, és nehezen boldogulnak, mert a saját szabályaik szerint szeretnék az életüket élni.Csakhogy ezt nem lehet. Valahogy ez a társadalmi rendszer erre nem alkalmas.Nézzük csak a nagy költőinket, művészeinket, mind küzdöttek életükben, leginkább magukkal és a reménytelennek tartott helyzetükkel, és úgymond nem is vitték sokra.Meg kell ahhoz alkudni, hogy valakinek jól menjen a sora?Vajon „eleve el van rendelve” az, hogy kinek jön könnyedén minden, vagy tehetünk ezért mi magunk is némi szemléletváltással?Vajon révbe érünk valaha, tartós időre, akár egy életre?Van, akinek megadatik ez? A hosszan tartó kiegyensúlyozottság, amit lehet, hogy érnek ugyanúgy megpróbáltatások, viszont másként viszonyulunk hozzá?Saját magunk okozzuk a szenvedésünket, a kilátástalanságot, mert nem alkuszunk meg, mert tudjuk, hogy másképp is lehetne?Biztos vannak akik ezt nagyon mélyen el tudják magukban rejteni, nem foglalkoznak vele, és egy idő után már elő sem jön bennük.De vannak akik csak vívódnak, az igazságtalansággal, a társadalommal, de leginkább önmagukkal.Mert egyetlen egy dolgot keresünk mindannyian, mégpedig azt a bizonyos belső vagy lelki békét.Mert ez valóban létezik.Abban a pillanatban, ahogy megtaláljuk, könnyeddé válik minden. Ezért keressük annyira, mert tudjuk, hogy akkor minden eltűnik, ami addig aggasztott bennünket.Sokan ezért drogoznak, mert ily módon el tudják érni ezt az állapotot. És erre valóban rá lehet szokni.
Ezért keressük folyton, és ezért vagyunk olyan boldogtalanok. Mert valahol mélyen emlékszünk rá. Aki pedig már meg is tapasztalta, az bizonyítékot is talált rá, hogy valóban létezik. Nem csak legenda, nem csak a kiváltságosok, nemcsak a nagy mesterek lelhetik meg. Bárki képes volna rá.De hát nap mint nap érnek minket különböző hatások. És hát egymás dolgát sem igen könnyítjük meg. Mert nem tudunk nem aggódni, nem tudjuk azt gondolni, hogy történjen minden a maga tempójában és idejében. Sürgetni akarjuk a dolgokat, hiszen minket is sürgetnek a számlák, az idő, az elvárások. Akkor hát mi a megoldás?
El kellene vonulnunk a hegyek közé vagy Tibetbe ahhoz, hogy le tudjunk csendesedni? Hogy ne azon gondolkodjunk, hogy már megint ért bennünket valami kudarc, hogy valami megint nem sikerül, hogy nem boldogulunk úgy, ahogy kellene?Nem hiszem, hogy el kellene vonulnunk, nem lehet mindenkiből szerzetes, és persze az sem garancia arra, hogy akkor megbékélünk.Ugyanis egyetlen egy helyen találhatjuk meg, mégpedig magunkban.Tanítókat pedig nap mint nap kapunk, minden ember azzá válhat, akivel találkozunk.Persze kérdés, hogy képesek vagyunk e tanulni egymástól, a szituációkból, a saját életünkből, képes e a bennünk lévő hajó egyszer megtalálni a szárazföldet, ahova kiköthet, ahol majd a viharokban megtépázott vitorlákat rendbe hozhatja, vagy hánykolódunk egy örökkévalóságig a tengeren, ahol bár néha kisüt a nap, de a sok viharban vagy csatában megsérült hajónk bármikor elsüllyedhet.
Vajay Kitti
