Miként lehetünk valóban önmagunk?Vajon valóban lehetséges volna ebben a világban teljesen magunkat adni?Pszichológusok, lélekbúvárok tanácsolják nekünk folyamatosan, hogy vállaljuk fel érzéseinket, vállaljuk fel véleményünket, legyünk azok, akik igazából vagyunk, ha pedig valaki ezt ellenünk fordítja, az csak arról fog tanúskodni, hogy az az illető milyen ember. Na igen. Ez így ugyebár egyszerűen hangzik.
Na de tényleg véghezvihető dolog ez? Van olyan ember, akinek nem kell soha, semmilyen álarcot felvenni? Amikor nem kell eljátszania azt, hogy minden rendben, hogy mások ne lássák őt sérülékenynek?
Vegyünk egy teljesen hétköznapi példát. Mondjuk a munkahelyet. Az emberek többsége „kénytelen” másokkal együtt dolgozni, és legtöbbször olyanokkal, akiket nem ő maga választ ki.
Velük kell eltölteni az egész napot a hét nagy részében.
Na most ha az ember ennyi időt tölt egy közösségben, akkor előbb vagy utóbb kialakít kapcsolatokat, vagy legalábbis ha nem akar egész nap csendben egyedül gubbasztani, akkor valószínű, hogy beszélgetésbe elegyedik másokkal. Nyilván nem teregetünk ki rögtön minden kártyát, de bizonyos idő után sokunk bizony elkezd a magánéletéről is beszélni, megnyílni, kimutatni, ha valami rossz, fáj, nehéz, és bizony ezeket a bizalmas dolgokat nem mindenki kezeli úgy, mint mondjuk azt az ember barátai kezelnék.
Visszaélnek vele, kibeszélik a háta mögött, és ha éppen ez a másik személynek kapóra jön, kihasználja ezt a saját érdekeiben.
Ilyen világban élünk. Nem mondom, hogy ez törvényszerű, de a tapasztalatok bizony ezt mutatják.
A saját megkeseredett életüket úgy kompenzálják az ilyen személyek, hogy a másik hátán felkapaszkodva haladnak feljebb és feljebb. És persze soha nem az ilyen ember sérül, hanem aki gyenge.
Mert rossz napja mindenkinek van, és nem mindig tudjuk eltitkolni ha éppen bánt minket valami, és úgy örülünk, ha éppen valaki érdeklődik afelől, hogy mi nyomja a kis lelkünket. Azt akkor persze nem látjuk, hogy ezt milyen célból teszi.
És ha ezt a példát nézzük, akkor benne van a pakliban az is, hogy ha felvállaljuk magunkat, vagy az érzéseinket, akkor az éppen visszaüthet úgy is, hogy ez a munkahelyünkbe kerül, mert mindig az győz, aki a szemetebb tud lenni.
Szeretnék hinni abban, hogy ez nem így van, és hogy a jó emberek a jó cselekedeteikkel sokkal többre vihetik, mert majd ezt jobban értékelik mások, de félek, hogy ez még egyelőre nem így van.
Attól, hogy igyekszünk másokban a jót látni, ez sajnos még nem jelenti azt, hogy ugyanezt fogjuk visszakapni (Jézus is a kereszten végezte, nemde?).
Azt gondolom, hogy ismerjük meg először jól azokat az embereket, akikkel körbe vagyunk véve, és utána mérlegeljünk, hogy kinek is adunk annyi bizalmat, hogy beengedjük őt egészen közel magunkhoz.
Ahhoz, hogy valóban fel tudjuk vállalni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, 100 százalékig biztosnak kell lennünk magunkban, olyannyira, hogy semmi ne zökkenthessen ki bennünket, semmi ne tudjon elbizonytalanítani.
Persze nyilván mindig akadnak rosszindulatú emberek, ezeket nem lehet elkerülni, de aztán mindig találkozunk olyanokkal is, akik miatt érdemes azokat az értékeket képviselni, amik bennünk vannak.
Meg kell találni az arany középutat, mint ahogy mindenben.
Nem kell mindenkinek tudni, hogy te milyen ember is vagy igazából. Döntsd el, hogy mi az a maximum, hány százalék az, amit magadból mindenki felé mutatni akarsz. Húzz egy határt, hogy meddig hagyod a betekintést a tőled távolabb állóknak. Így nem hazudtolod meg magadat sem, és még nem találnak olyan kapaszkodókat azok az emberek, akikben van esetleg némi rosszindulat, amivel esetleg árthatnának neked. A közelebbállóknak meg megmutatod a többit, ők nyilván nem fogják ezt kihasználni, hiszen ezért állnak hozzád közelebb.
Fogd fel úgy, hogy tartasz egy kis titokzatosságot magad körül, azt mindenki szereti, mert így hagysz magad után kérdéseket, kíváncsiságot.
Vajay Kitti
