Felzárkóztató, I. rész, itten megtekinthető.

Fáradsága azonban nagyobb volt, mint dühe,
S a kitűzött távnál is többet futott ez a lüke,
Ezért úgy döntött, ő bizony ledől egy órára,
És nem vár a vendégköszöntő  Lagzi Lajcsi nótára.

Már csak egy ágyat kellett keressen magának,
De a naftalinszag igen csak derogált a dauerolt hajának,
És a fekhely, méretét tekintve, nem volt megoldás bajának.

Az kábultságtól szépen kiverte a ragya,
Erőtlen volt, s már nem fogott a naív agya,
Mocskosul fáradt volt, s csak az alvásra vágyódott,
Ezért „Leszarom!’ felkiáltással, a padlóra vágódott.

Eközben a bányában 7 rút hobbit dolgozott,
Hogy végülis mi a szarnak, ez még nekik is fejtörést okozott,
Csákánnyal bányászták a drágakövet sorban,
Majd csillével szállították el a fekete porban,
Csak azt ne kérdezd, hogy a sok szajré, most hol van.

Miután sercent a sárga blokkoló kártya,
Elindult a had az otthon melegét várva,
S miközben az erdei úton, öregesen faroltak,
Egy kis nótát fütyörészve, kánonban daloltak.

Elől ment Szende, a mindig szerényül picsogó,
Utána meg Szundi, a herkától örökké kábuló,
Aztán jött Morgó, az elégedetlen kis pöcs,
Hapci pedig, ki a náthás slejmtől mindig nagyokat köp.
Tudor volt az agytröszt, az igazi kockapofa,
Vidort pedig a fű miatt látogatta örökké a helyi kofa,
Kuka meg.. szó nélkül csak dörgölődzött, mert nem volt foga.

Mikor már majdnem beléptek az apró kis kalyibába,
Az első törpe Horációként helyszínelősen konstatálta,
Hogy valami nagyon nem stimmel a kommuna otthonába.

A faragott kisajtó tárva nyitva állott,
Ijedtükben a gatyájuk egyfolytában pállott,
Gyámoltalan szemmel meredtek, egyre csak várva,
Hogy az egyik tökös végre megnézze, miért nincs a bejárat zárva.

Erőt vett magán az egyik kerti töpszli,
Majd a többiekkel nagy bátran közli,
Hogy ő lesz az, ki a bitrolót majdan üdvözli.

Ninjaként settenkedtek, osonva a sorban,
S óvatosan araszoltak befelé egyre jobban,
Így pillantva meg a padlón egy alakot,
Ezzel gerjesztve bennük éktelen haragot.

„Becstelen bitorló, csákányt a lábába!”
Így szólt Morgó, ki nem is várt hiába,
És bőszen megindult Hófehér irányába.

„Áljj, meg Te flepnis, ne csináld a drámát!
Mert arcodba nyomom a tollal dúsított párnád,
Nem kell ide erőszak, vért sem ontunk soha!”
Így szólott Tudor, a sznob, bölcselkedő pofa.

Eztán síri csönd lett, mert az árny mozgolódni látszott,
Horkantott kettőt az idegen, albínó vádlott,
És elkezdett remegni, mint akit erős áram rázott.

„Ne bántsatok, kérlek!” – így szólott a lány,
Arca eltorzult, mint aki éppen mindjárt hány,
Könnyes szemekkel nézte a sok manót,
Kik arra készültek, hogy cipóra verjék a csalót.

„Ki vagy Te, és mit akarsz?” – kérdezte Vidor,
De hangjában nem volt semmi kemény szigor,
Csak nevetett az bolond, kacagott a világba,
Biztos, hogy az ő nevét sem foglalják majdan imába..

Hófehér elsírta, hogy mily kegyetlen a sora,
Mert ki akarta nyírni a megalomániás mostoha,
S csak a jószívű, sármos vadásznak köszönheti,
Hogy hasát, még mindig fején lévő száján át tömheti.

Megsajnálták Hófehért az apró kis emberek,
S Hapci torkán még a slejm is komoran megremeg,
Úgy döntöttek, befogadják hát a leányt a közös kis lakba,
S mától pirosló muskátlit is tehet a faragott ablakba.

Így lett Hófehérke 7 törpének anyja,
Mosott, sikált, s majd leszakadt vékonyka karja,
De percig sem bánta, hisz boldog volt végre,
Operettjét megneszelte az egész erdő mélye,
S így jött elő belőle, a zoofíl énje.

Hekksütő Marika néni