Aaron Marshall a világ egyik leginnovatívabb és legjobb gitárosa. Ezt eddig két instrumentális EP-vel bizonyította bandájának élén, viszont idén végre, Mike Semesky-vel kiegészülve, megszületett a teljes, énekes, várva-várt album. Mint mondtam: végre!
Hiszen micsoda énekeket álmodott meg az alapból basszusgitárosként a csapatnál tevékenykedő Mike Semesky? És micsoda alapokra teszi mindezt? Aki még sosem találkozott a bandával, annak egy gyorstalapaló: progresszív elemekkel megtűzdelt, alaposan tördelt negyedekre építkező, csodálatos dallamokkal megálmodott muzsikáról van szó, amelyet eddig csak fütyörészni lehetett, mostantól viszont már énekelni is kötelező. Bár, meg kell vallanom őszintén, ilyen zenészek játékára ráénekelni egyrészt jutalom, másrészt hatalmas elvárásokkal jár, hiszen a színvonalnak nem szabad csökkennie. Viszont az alapszituáció nem változott, még mindig Aaron tartja kezében az egész munkafolyamatot, tehát mindenki nyugodt lehetett a minőséget illetően.
Tracklist:
01 - Ephemeral
02 - Moment Marauder
03 - Automaton
04 - The Self Surrended
05 - Breath
06 - The Escape
07 - Atlas Hour
08 - Siren Sound
09 - A Voice Within
A nyolc dal első körön kevésnek tűnhet, de a zirka 49 perces játékidő egyből konkretizálja, hogy itt bizony monumentalitással fogunk találkozni. Ennek két következménye lehet: vagy unalomba fullad, mint a Black Sabbath legújabb korongja, vagy olyan szintű muzsika-orgiával kényezteti hallójáratainkat, hogy a lemezt minimum négyezerszer kell meghallgatni, hogy fel is fogjunk belőle valamit. Szerencsére, de szerintem erre már rájöttetek, itt a második verzió működik, hiszen az első másodperctől az utolsóig egy olyan atmoszféra veszi körül az egész hallgatnivalót, amelytől a hideg borzolja a szőrszálakat a bal vádlimon (is). Szeretnék belekötni igazából bármibe is, mert így kezdem érezni, hogy csöpög a nyálam a klaviatúrára és már a csapat seggét is fényesre nyaltam, de sajnos el kell ismerni: ami jó, az jó. Anup egy pontos, megbízható és kreatív dobos, Lukas egy alázatos és nagyon ügyes ritmusgitáros, Aaron...ő Aaron és Mike hangja illeszkedik a kreált világba (jó az észrevétel, basszusgitárso nincs, de ez senkit nem foglalkoztasson, hiszen a basszussávok is tökéletesen kitaláltak). Néhol talán ráférne egy-egy erősebb, rekedtesebb, netalán hörgősebb megszólalás némely momentumhoz, de talán akkor megtörne a varázs. Ezt egyelőre nem fogjuk megtudni (legalábbis a következő albumig biztosan nem).
Nem szeretnék már többet ömlengeni, úgyhogy arra bíztatok mindenkit, hogy hallgassa meg ezt a csodát, hiszen olyat fog hallani, amelytől: 1 - kifolyik az agya a fülén. 2 - talál egy új kedvenc zenekart. Mivel alapvetően egy dallamos zenéről van szó, amelyet helyenként a durvulás, helyenként a latin ritmusok (az a szóló a Moment Marauder-ben...huh), helyenként instrumentális szállások, máshol pedig az elektronika finom adagolása kísér, én a másodikra szavaznék. De mindenki döntse el saját maga, én csak ajánlani tudom!
És hogy miért csak majdnem tökéletes? Mert 49 perc után vége van.
Jam
