100 éve született Tolnay Klári

2014. július 17. - A_Rézi

Amikor Tolnay Klári nevét hallom, először a hangja jut eszembe. Az a kellemes, kissé érdes, senkiével sem összetéveszthető hang, amiből árad a nyugalom, a mindentudás, a bölcsesség… Aztán felsejlik előttem a mosolya egy kissé megfakult harmincas, negyvenes évekbeli kópián, amellyel képes volt meglágyítani még a legkeményebb férfiszíveket is. Ő volt a naív úrikisasszony megtestesítője. Később szerencsére rájöttek, hogy ő ennél sokkal árnyaltabb karaktereket is képes eljátszani… Végül pedig – már idősen – magam előtt látom Szerémi grófnéként, Csiky Gergely: A nagymama című darabjának címszerepében, ahol kiváló partnerek társaságában egyszerre nevettetett és ríkatott meg bennünket.

A művésznő július 17-én lett volna száz éves. Sajnos már lassan tizenhat éve nincs közöttünk, de szelleme még a mai napig jelen van, ami szerintem csak a legnagyobbak kiváltsága. Nekem ő az egyik kedvencem, és nagyon sajnálom, hogy koromnál fogva nem láthattam élőben a színpadon. Szerencsére a különböző archívumok őriznek olyan színházi közvetítéseket, televíziós beszélgetéseket, tévéjátékokat, filmeket, melyekben feltűnt, így az eljövendő generációk is megismerhetik őt a szerepein keresztül. A tehetséges színésznőnek helyén volt a szíve és az esze is. 1942-ben a Film Színház Irodalom így írt róla:

Különös színésznő ez a Tolnay Klári. Nem fogyókúrázik, nem intrikál, nem nyilatkozik, nem ír, nem sportol, nem pletykázik, nem pletykáznak róla…

1914-ben született Budapest, Ferencvárosban, Tolnay Rózsi néven, ám a család nem sokkal később a Nógrád megyei Mohorára költözött. Rózsi itt nevelkedett. Iskoláit Balassagyarmaton, a nyíregyházi Angolkisasszonyoknál, majd Debrecenben végezte – kereskedelmi szakon, amihez saját bevallása szerint nem volt tehetsége. Rokonai meghívására érettségi után a falusi kisasszony a fővárosban találta magát, ahol elbűvölte a színház világa, és eldöntötte: színésznő lesz. Nem választott könnyű mesterséget...

Először statisztaként dolgozott a Hunnia Filmgyárban, ahol Gaál Béla filmrendező vette pártfogásába. 1934-ben az akkor készülő Meseautóban kapott egy kisebb szerepet, itt már – a rendező felvetésének engedve – Tolnay Kláriként került a stáblistára. Később a Vígszínházban talált otthonra úgy, hogy soha nem járt főiskolára, és lényegében semmiféle színészi iskolát sem végzett, abszolút képzetlen volt. Pár évvel korábban még apáca akart lenni, hadart, tájszólással beszélt, lámpalázas volt, és az első meghallgatások is csekély sikerrel kecsegtették. Ő azonban kitartott, tanult, lépésről lépésre haladt előre. A siker nem sokáig váratott magára: 1938-ban a Francia szobalány című darab főszerepében remekelt. Pályafutása elején beskatulyázták a naíva-szerepkörbe, amiből nehezen tudott szabadulni.

A II. világháború mindent megváltoztatott: új rendszert, más szemléletmódot hozott magával. Furcsa idők voltak. Tolnay Klári 1946 után a Művész Színházban játszott, majd 1948-ban egyszerre a Vígszínház társigazgatói pozíciójában találta magát Somló István és Benkő Gyula társaságában. Somló felelt a darabokért, Benkő a szakszervezettel volt állandó kapcsolatban, Tolnay pedig a színészek közt tartotta fenn a „békét”. Miután a Vígszínházat államosították, az ott dolgozó színészeket „szétosztották” a többi színház között. A művésznő 1950-ben a Madách Színház társulatához került, melynek haláláig (negyvennyolc évig!) volt a tagja. Ma a színház Tolnay Szalonja őrzi a nevét.

Magánélete közel sem volt olyan zökkenőmentes, mint színészi pályája. Kétszer ment férjhez. Először 1936-ban Ráthonyi Ákos filmrendezőhöz, akivel jónéhány közös munkájuk is volt, pédául az A hölgy egy kissé bogaras (1936), A szerelem nem szégyen (1940) vagy a nagy sikerű Katyi (1942). 1940-ben megszületett leányuk, Zsuzsanna. A negyvenes években megromlott a házasságuk, elváltak, Ráthonyi 1947-ben emigrált. Tolnay a Művész Színházas időkben ismerkedett meg Darvas Ivánnal, akivel egymásba szerettek, és rövidesen össze is házasodtak – ám útjaik 1958-ban különváltak. A színésznő lánya az ’56-os forradalom után (hivatalos engedéllyel) kivándorolt az apja után, később Bécsben telepedett le, és az ottani közszolgálati televíziónál dolgozott. Sok mendemonda keringett a színésznő Márai Sándorhoz fűződő titkos viszonyáról is, melyről először csak a kilencvenes években beszélt. 1945-ben ismerkedtek meg az íróval, aki „Ismeretlen kínai költő” álnéven írt neki leveleket – és senki sem sejtette, hogy ez a név a nős Márait takarja.

Nehéz lenne összeszámolni hány és hány emlékezetes alakítást nyújtott Tolnay Klári, de az biztos, hogy drámaibb szerepekben és könnyed darabokban is megállta a helyét. Játéka érzelemgazdag, felesleges pátosztól mentes volt. Eljátszotta a világirodalom remekeit: Shakespeare Júliáját, Tennessee Williams Blanche-át (A vágy villamosa), Pirandello Mostohalányát (Hat szerep keres egy szerzőt), Csehov Irináját (Három nővér); később Örkény István Gizáját (Macskajáték), Higgins Maude-ját (Harold és Maude), Ibsen Noráját... Az 1977-ben bemutatott Kései találkozás (Alekszej Arbuzov) című darab, melyben Mensáros László volt a partnere, nemcsak a két művész, de a szakma és a közönség számára is felejthetetlennek bizonyult. A filmgyártás aranykorában a színésznő sorra kapta a filmes megbízásokat is. Az én lányom nem olyantól (1937) A kölcsönkért kastélyon (1937) át az Egy csók és más semmiig (1940) megannyi mozgókép őrzi a nevét és az arcát – imádta őt a kamera. Később szerepelt többek között Kalmár László Déryné (1951), Révész György Micsoda éjszaka! (1958), Keleti Márton Nem ér a nevem (1961), Sík Ferenc Nem élhetek muzsikaszó nélkül (1979) című filmjében, valamint láthattuk például Kosztolányi Dezső Pacsirta, és Fekete István A koppányi aga testamentuma című regényének adaptációjában. Sőt, még rajzfilmben is hallhattuk a hangját – Gémes József 1989-es Vili, a veréb című meséjében.

tolnay_utsó.jpg Tolnay Klári sokoldalúságát és tehetségét nemcsak a közönség, de a szakma is észrevette – és elismerte. Kétszeres Kossuth-díjas (1951; 1952), Érdemes- (1950) és Kiváló Művész (1954), 1987-ben megkapta az Erzsébet-díjat, 1992-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 1996-ban a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja lett. A színháznak és a színművészetnek élt, lényéből közvetlenség, kellem és báj sugárzott. Mosolya nyílt és őszinte volt, szeretett nevetni. Bátorság és kitartás jellemezte, és olyan átéléssel játszott, hogy nem lehetett nem csodálni érte...