Gyerekkorom egyik meghatározó, a mai napig gyakran újranézett meséje volt a Nils Holgersson csodálatos utazása. Generációk nőttek fel az 1980-ban készült rajzfilmsorozaton, melyben egy égetnivalóan rossz gyereket törpévé varázsolt egy manó. Ennek következménye pedig egy kalandos, sokszor veszélyekkel teli utazás volt Lappföldre, vadludak közt, megismerve Svédország szebbnél szebb tájait, állatvilágát. Mindeközben hősünk, Nils Holgersson bizonyította bátorságát, ravaszságát, hogy képes önzetlenül viselkedni… és egy becsületes, jószívű, áldozatkész fiú vált belőle.

Nemrég a kezembe került a mese 1907-ben megjelent irodalmi eredetije (pontosabban annak egyik későbbi, 1977-es magyar kiadása). Érdeklődéssel kezdtem olvasni. Kíváncsian vártam, mennyire adja vissza a könyv azt a hangulatot, ami anno a rajzfilm nézése közben a hatalmába kerített, és melynek emléke azóta is kellemes nosztalgiával tölt el.

De kezdjük az elején. A nagyszerű történetet Selma Lagerlöf, svéd írónő vetette papírra, aki – többek között ezért a munkájáért – 1909-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat (nem mellesleg első nőként). Lagerlöf 1858-ban született, Svédország déli részén, Mårbackában. Gyerekkorát a család vidéki birtokán töltötte, boldogságban és gazdagságban; nyelveket tanult, műveltséget szerzett. A szülei halála után azonban anyagi gondok miatt a városba kellett költöznie. Pénztelensége ellenére tudatosan és fegyelmezetten haladt célja felé: tanítónőként dolgozott, de már bontogatta írói szárnyait is. Neve az 1890-es években vált ismertté, ő pedig immár csakis az írásnak szentelte az életét.

Amikor aztán megbízást kapott egy iskolai földrajzkönyv megírására, gondolt egy merészet, és megszületett a Nils Holgersson csodálatos utazása Svédországban. Mert bizony tankönyvnek indult – de sokkal több lett belőle. Valószínűleg, mert maga Lagerlöf is többet akart adni. Szebbet és jobbat, izgalmasabbat, mint a száraz tények. Történetébe beleszőtte a svédek hagyományait, népmeséit, hiedelemvilágát – legyenek azok kísértethistóriák, vagy éppen a különböző hegyek, völgyek, folyók, síkságok keletkezésének mítoszai. Azzal pedig, hogy beszédkészséggel ruházta fel az állatokat, „hagyta”, hogy azok a „saját” szavaikkal meséljék el történetüket, és, hogy valódi természetüket általuk: viselkedésükből, cselekedeteikből ismerhessük meg.

A természetfeletti létezése pedig már az első két fejezetben nyilvánvalóvá válik, hiszen hősünket elvarázsolja egy manó. Ezek után szinte fel sem tűnik, hogy hősünk törpeként képes lesz beszélni az állatok nyelvén, és több hónapos útra indul Márton, a fehér gúnár hátán, aki csatlakozott egy vadlúdcsapathoz. Később már azon sem lepődünk meg, hogy egy szobor életre kel, hogy egy város emelkedik ki a tengerből, vagy, hogy istenek és szellemek tűnnek fel a semmiből. A mesevilág abban a pillanatban beszippantott bennünket, amikor Nils Holgersson először meglátta a manót…

Olvasás közben az ember óhatatlanul is összehasonlítja az új információkat a már korábban megismertekkel. Meglepve konstatáltam, hogy Nils sapkáján nincsen síp; Akka, a vezérlúd pedig nőstény (következetesen „Akka anyánk”-nak szólítják). Pocok, Nils hörcsöge nem létezik; Szmöre, a róka egyszerűen csak „Ravaszdi”, és sajnos nem állandó „útitársa” a vadludaknak. Persze voltak olyan részek, melyekre emlékeztem a rajzfilmsorozatból: például amikor Nils síppal űzi el a patkányokat; a Tavaszünnep; a Karlskronában éjszaka megelevenedő szobor; a Ruca-tó; az elátkozott város; Thor isten és az óriások; vagy éppen Gorgó, a sas históriája. De feltűnt az is, hogy a könyvben a történetszálaknak nem mindig pozitív a végkifejlete. Ám ez csak valóságosabbá, életszerűbbé tette számomra az egészet (már, ha egy mese esetében beszélhetünk ilyesmiről…), hiszen a való életben sincs mindig boldog befejezés. Néhány fejezet sokkal komolyabb, komorabb és szomorúbb volt a regényben, mint például a szarvasborjú (a rajzfilmben Boci barna); vagy Greta és Ola (a rajzfilmben Asa és Máté) története.

Az „Egy szerény udvarház” című fejezetet pedig mintha Lagerlöf saját élete ihlette volna – egy udvarház, amit rég elhagytak, és most egy írónő érkezik oda, hogy ötleteket gyűjtsön a következő könyvéhez. Nem lehetett véletlen ez a kissé szomorkás nosztalgia: Lagerlöf egész életében visszavágyott gyerekkora helyszínére, Mårbackába. Miután megkapta a Nobel-díjat, első dolga volt, hogy visszavásárolja a családi birtokot, és végre hazaköltözzön.

A  Nils Holgersson csodálatos utazásában Lagerlöf nemcsak pusztán leírta, hogy (például) hogyan keletkezett a Dal folyó, milyen lehetett XI. Károly svéd király, hogyan lett Stockholm az ország fővárosa, vagy éppen miért is kellett a nagy Ruca-tavat meghagyni a madaraknak – hanem mindezt hihetetlen szeretettel és aprólékossággal tette. Mert a regényben minden egyes elbeszélésből, tájleírásból érezhető, hogy az írónő mennyire rajongott a szülőföldjéért. A szívével mesélt. De ugyanakkor tanított is. Leckét adott történelemből, hazaszeretetből, természetvédelemből – és egy rosszcsont kölyök átalakulásán keresztül emberségből, bátorságból, kitartásból, barátságból.

Aki ismeri és szereti a rajzfilmsorozatot, az is fog a regényben érdekes újdonságokat találni. Tökéletes olvasmány felnőtteknek, és gyerekeknek egyaránt! Mert amellett, hogy egy hiteles leírás a XIX. század végi svéd mindennapokról, egy kalandos, tanulságos mese is – rengeteg megszívlelendő tanáccsal. Nálam biztos helye van a könyvespolcon!

A_Rézi