Gyerekkorom óta nagyon szeretem a krimiket. Kezdetben vala a T.J Hooker, a Derrick, a Két férfi egy eset, vagy a Magnum. Kamasz koromban aztán beütött az Agatha Christie-láz – ami a mai napig nem múlt el –, minek következtében úgy csüngtem Hercule Poirot és Jane Marple történetein, mintha kötelező lett volna, és ki sem lehetett robbantani a tévé elől, amikor éppen adták. Mindig nagyon bele tudtam élni magam ezekbe a történetekbe; nem csoda, ha gyermekként még arról is ábrándoztam, hogy egyszer, ha nagy leszek, nyomozó leszek, és én jut-tatom rács mögé a sok „rossz embert”. Ez persze hamar lecsengett, hiszen az élet mindig más, mint egy film.
Sherlock Holmes-szal kissé később „találtunk egymásra”, de a találkozás még így is elsöprő volt. Ekkor azt is elkönyveltem magamban, hogy Sherlock Holmes csakis Jeremy Brett lehet, senki más, és ez így marad, míg világ a világ. (Az ő főszereplésével készült széria a leghíresebb.) Egészen a közelmúltig.
Noha a magát szociopatának valló mesterdetektív mindig is hálás téma volt a filmeseknek, mégsem mondható el, hogy az összes, később készült film vagy sorozat hűen vissza tudta volna adni az igazi, hamisítatlan Holmes-feelinget. Van, amit láttam, van amit nem. Itt van például az Elementary, ami hazánkban Sherlock és Watson néven fut. Adtam neki egy esélyt; de nem elég, hogy a történetet áthelyezték a XXI. századba, ráadásul Watson egy (ázsiai származású) nő. Kriminek jó, de Sherlock Holmes-nak nem. Azért ennyire ne gondolják már túl az eredeti sztorit. Természetesen ez csak az én véleményem. Guy Ritchie Sherlock filmjeihez még nem volt szerencsém – noha állítólag nagyon jók –, aminek főként az az oka, hogy igazán régimódi vagyok. Nekem egy Sherlock Holmes ne csattogjon a XXI. században, mert „nem oda való”. Mondtam eddig…
Mert aztán megtörtént a „nagy találkozás”, ami minden eddigi előítéletemet felülírta. Nem meglepő módon, ebben az esetben is párom volt az „elkövető”, akárcsak az Életrevalók című film esetében. A jelenet a következőképpen zajlott: addig-addig emlegette a nemes egyszerűséggel Sherlock címet viselő sorozatot, hogy ilyen jó meg olyan jó, míg engedelmes oldalborda módjára beadtam a derekam, „jó, nézzük meg!” felkiáltással.  Szkeptikus voltam és előítéletes. Ezt jól mutatja az is, hogy a sorozatot 2010-ben kezdték el forgatni; én pedig még csak nemrég találkoztam vele. Szóval elkezdtük nézni, nálam pedig már rögtön az elején bekattant valami. (Pozitív értelemben.) Azok a mozdulatok, az a mimika! A főszereplő, Benedict Cumberbatch játéka számomra hamisítatlanul Holmes-os! Hű fegyverhordozója, dr. John H. Watson is abszolút tökéletes a szerepre. Minél inkább haladtunk előre a részekkel, annál inkább megerősödött bennem az érzés, hogy a BBC itt valami nagyot alkotott. A jól felépített és zseniálisan kivitelezett cselekmény mellett a készítők még humort is csempésztek a történetbe, ami pedig még szórakoztatóbbá teszi a „Sherlockot”. Az pedig külön tetszett, hogy több részben ragaszkodtak az eredeti történethez; csupán átültették a mai korba. Talán nem véletlen az sem, hogy a kezdetben két évadosra tervezett sorozatot a készítők tavaly „kénytelenek voltak” folytatni, mivel a rajongók egy emberként zúdultak fel újabb adagot követelve. Igyekezetük eredménye lett a harmadik évad; újabb három, egyenként másfél órás epizóddal.Részről-részre, évadról-évadra egyre inkább a szívem csücske lett a sorozat. A második évad részeit már gyorsabban ledaráltam, mint az elsőt, míg a harmadikat pedig már 3 nap alatt kivégeztem. Mivel a harmadik évad első részét csupán március 29-én vetítették először magyarul, én pedig türelmetlen voltam, ezért azt én feliratosan néztem meg. Most már teljesen megértem azokat, akik számára kínszenvedés volt kivárni, míg elkészül a harmadik évad. (Főleg, hogy eredetileg úgy volt, hogy nem is lesz.) Természetesen szinkronosan is megnézem a harmadik évadot, de az sokkal jobban érdekel, hogy vajon mikor készül el a negyedik?

Penny Wise