Szándékosan írtam a film eredeti címét, és nem a magyar fordítást, mert számomra a magyar verzió elöljáróban teljesen más képet fest erről a moziról, mint amilyen valójában.

Mielőtt meghaltam. Erről az jut eszembe, hogy adott egy ember, aki a film végére meghal. De addig hullámhegyek és hullámvölgyek követik egymást nála lelkileg, testileg egyaránt. Egyik kórházból ki, a másikba be, különböző kezelések sokasága, de semmi sem hoz hosszútávú eredményt. Végigmegy a szokásos fázisokon: tagadás, harag, alkudozás, depresszió, végül elfogadás. Aztán a végére minden függő ügyét rendezi, mindenkitől elbúcsúzik, bocsánatot kér, vagy éppen megbocsát, és békésen várja a találkozást a Mindenhatóval. Ez egy szomorú, örökérvényű igazságokat felvonultató, fennkölt beszélgetésekkel teli, csöpögős történet lenne…

De ez a film nem ilyen. Szerencsére!

Főszereplőnk egy Ron Woodroof nevű texasi villanyszerelő, aki éli az életét a nyolcvanas évek Amerikájában. Ami annyit tesz, hogy piál, kokózik, dohányzik, és szexel vakulásig. Hedonizmus a köbön. Mindemellett Ron rasszista, homofób, hímsoviniszta, szereti a rodeót, a fegyvereket, és sehová sem megy a cowboy-kalapja nélkül – ez már az első pár percben kiderül. Nem kelti szimpatikus ember benyomását, ám ne higgyük, hogy sokban különbözik korának és környezetének többi hasonló kaliberű fickójától. Így hát elemi erővel csap le rá az orvosi diagnózis: AIDS-es, és már csak harminc napja lehet hátra…

Először természetesen tagad. Hiszen, hogy egy homofób, minden éjjel más nőt (nőket) megkapó férfi egy olyan betegségben szenved, amit – az akkori szűklátókörű társadalmi személet szerint – csak homoszexuálisok kaphatnak el, az több, mint képtelenség. Ahhoz, hogy Ron képes legyen elfogadni a megváltoztathatatlant, azért szükség volt némi utánaolvasásra (mely szerint a promiszkuitás és a védekezés hiánya is okozhatja a betegséget), plusz a közvetlen környezetének a negatív reakcióira. Hogy azok, akik előző nap még vele együtt ittak, mulattak, azok mára már kiközösítik, sértegetik, a törzskocsmájában pedig nem szolgálják ki, majd átlátszó indokokkal még ki is lakoltatják. Aztán amikor bemegy dolgozni, és látja, miképpen néz rá mindenki, úgy dönt, hogy itt végzett – és amúgy is csessze meg mindenki…

Szörnyen dühös, ugyanakkor meghozza a legfontosabb döntést: harcolni fog. Őt nem győzhetik le ilyen könnyen. Életben fog maradni, ameddig lehetséges, ha a fene fenét eszik is!

Persze az nem olyan könnyű. Hiszen az Egyesült Államokban akkoriban nem nagyon volt olyan engedélyezett gyógyszer, ami hosszútávon segített volna mind a még HIV-pozitív státuszú, mind a már AIDS-es betegeken. Ron némi ellenszolgáltatás fejében, fű alatt szerez a kórházból egy kísérleti gyógyszert, amitől azonban sokkal rosszabbul lesz. Kacskaringós úton végül eljut Mexikóba egy orvoshoz, aki talpra állítja, és el is magyarázza neki a miheztartást. A doki, Dr. Vass, hivatalosan nem is praktizálhat, de ami még meglepőbb: olyan gyógyszerekkel kezelte Ront, melyek az USA-ban nincsenek engedélyezve, ugyanakkor bizonyítottan jó hatással vannak a beteg szervezetre, a vírus miatt erősen leromlott immunrendszerre – ellenben a kórházban nagy dózisban kapott kísérleti szerrel. Ráadásul más országokban teljesen legálisan hozzáférhetőek. Hősünk reményt lát az új bogyókban, ugyanakkor egy jövedelmező vállalkozás ötlete is megfogalmazódik benne: be fogja csempészni a gyógyszereket az Államokba.

Ám a dílerkedés nem megy zökkenőmentesen: ki kell alakítania az ügyfélkört. Ebben, legnagyobb meglepetésére – persze bizonyos százalék fejében – a transzvesztita Rayon lesz a segítségére, akivel korábban már összefutottak a kórházban. Rayon szeleburdisága, kedvessége, és megalkuvást nem ismerő őszintesége jó hatással lesz hősünkre – de természetesen ő lenne az utolsó, aki ezt bevallaná. Szükségük is lesz minden erejükre, hiszen meg kell küzdeniük orvosokkal, kórházakkal, a gyógyszerfelügyelettel. Miután pedig egy újsághír nyomán megalakítják a kiskapunak minősülő dallasi Vásárlók Klubját – ahol a tagok „csak” tagdíjat fizetnek, a gyógyszereket ingyen kapják –, már az adóhivatallal is. A különböző szervek folyton folyvást próbálják ellehetetleníteni őket, de Ron, és a cég mindig képes megújulni, kiskaput keresni, bármibe kerüljön is. Hiszen nincs sok vesztenivalójuk.

Amikor először hallottam a filmről – konkrétan annyit, hogy: egy texasi cowboyról szól, aki megtudja, hogy AIDS-es, és kevés ideje van hátra, de nem adja fel, és harcba száll – óhatatlanul is a Philadelphia (1993) jutott eszembe. Megjegyzem, feleslegesen. A kettő nem egy lapra tartozik. Tom Hanks karaktere egy HIV-pozitív meleg ügyvéd, aki beperli a cégét negatív diszkrimináció miatt. Jogi képviselője Denzel Washington, aki maga is előítéletekkel viseltetik ügyfele iránt. A Philadelphia történései elsősorban a tárgyalóteremben zajlanak, középpontban az előítélet és a két főszereplő interakciói állnak. A Dallas Buyers Club néha lepukkantnál is lepukkantabb helyeken játszódik; ahol a homofóbia, a diszkrimináció, az emberi szűklátókörűség és az abból eredő agresszió nem egyetemi tananyag, vagy bírósági tárgyalás témája, hanem az utcán hever, mindenki szeme előtt. Mindennapi emberek élet-halál küzdelmét láthatjuk, de a film mindezek ellenére sem mellőzi a humort.

Egy olyan ember áll a középpontban, aki alapvetően nem pozitív figura, kizárólag a saját gyógyulása érdekli, és mellékesen rengeteget keres más emberek hasonló törekvésein. Hogy aztán összebarátkozzon egy transzvesztitával, vállalja a csempészettel, hazugságokkal járó összes kockázatot (amit szerintem még élvez is), bíróságra menjen a gyógyszerfelügyelet ellen, és ha kell, mindenét beáldozza a cél érdekében. A rodeós cowboy, aki az elején még Rock Hudson homoszexualitásával viccelődik, a film második felében nyilvánosan kiáll Rayon mellett egy volt haverral (talán régi önmagával?) szemben. Ron személyisége nem hirtelen változik meg, hanem lassan, alaposan, küzdelem árán. Matthew McConaughey pedig lenyűgözően érzékelteti ennek a változásnak minden egyes pillanatát. A színésznek nemcsak a fizikai átalakulása rendkívüli, de játékának egyszerűsége és mélysége megdöbbentően élővé teszi Ron karakterét (ami a True Detective-es alakítása után abszolút nem lepett meg). Jared Leto Rayonja dettó. A tragikus sorsú Rayon egy szeretnivaló, bohém „lány”, aki lehengerlő, néha túlzásokba esik, ám furcsa módon akkor a legszürreálisabb, amikor (mindössze egyszer) férfiruhába bújik. Egyébként pedig sokszor nőiesebb, mint jónéhány „született” nő, ami egyrészt elgondolkodtató, másrészt elismerendő… Egy biztos: a Jennifer Garner által játszott Dr. Eve Saksnál még a legrosszabb állapotában is nőiesebb. Eve Ron kezelőorvosa volt, jelentőségét azonban nem is tudom pontosan meghatározni, ezért nem beszéltem róla eddig. Elvileg hivatása az emberek gyógyítása. Elvileg egy okos nő, aki nem támogatja az új kísérleti gyógyszert. Elvileg ő a NŐ, Ron még randira is hívja. És ennyi! Mert a lehetőségeivel nem kezd semmit. Idegesítő. Még káromkodni sem tud úgy, hogy elégedetten csettinthetnénk, hogy „na, most jól megmondta!”. Nem tudom, hogy a karakter ilyen sótlan-e, vagy csak a színészválasztás volt szerencsétlen – de az biztos, ha van valami, ami nem kellett volna a filmbe, akkor az a faarcú Dr. Saks! A többi csillagos ötös. Jó helyre kerültek azok az Oscar-díjak!

Jean-Marc Vallée igaz történeten alapuló filmje számomra egy harcról szól a halálos betegséggel küzdők életminőségének javítása érdekében, a hasznot az élet elé helyező cégek, és a bürokrácia ellen. Ez a film megmutatja az előítéletek színét és fonákját egyaránt. Megmutatja, hogy egy ember miként IS reagálhat egy sor sokkoló tapasztalatra. Ez a film az ÉLETről szól, és nem a halálról. Az, hogy Ron Woodroof a prognózisban szereplő harminc nap HELYETT, még több, mint kétezer napig élt, úgy gondolom, sokat elmond. Ez a film a HARCról szól, a belenyugvás nélküli, szó szerint az utolsó leheletig tartó harcról.

Mert az ÉLETnek úgy van értelme, ha nem hagyjuk veszni!

A_Rézi