A 12 év rabszolgaság című filmet megelőzte a híre. Bevallom, már jóval a januári, magyarországi bemutató előtt, és anélkül, hogy akárcsak egy képkockát is megnéztem volna belőle, volt egy kialakult képem arról, hogy mit fogok látni. Steve McQueen rendező harmadik nagyjátékfilmjére azonban nem lehetett kellőképpen felkészülni…
A történet főszereplője egy Solomon Northup nevű feketebőrű hegedűművész, aki szabadon, jómódban él családjával az 1840-es évek New Yorkjában. Nem sokkal később tőrbe csalják, elrabolják, néhány hasonló sorsú társával együtt egy hajón délre viszik, és eladják rabszolgának. Solomon először bizonygatni próbálja, hogy kicsoda valójában, de hamar rájön, hogy felesleges. Szó szerint egy másik világba csöppen, ahol egy rabszolga élete nem ér többet egy állaténál, ahol egy feketebőrű embernek nincsenek jogai, nem lehet szava, és ki van téve a gazdája kénye-kedvének. És arra is gyorsan ráébred, hogy nem kifizetődő dolog értelmes, művelt rabszolgának lenni, kitűnni a többiek közül, sem pedig a gazda elismerését kivívni – mert az az életébe kerülhet. Így hát Solomon – immár vezetéknév nélküli Plattként – beáll a sorba, szemlesütve, lehajtott fejjel dolgozik, teszi, amit mondanak neki. Egyetlen célja a túlélés. De mindeközben egy percre sem adja fel a reményt: folyamatosan vár egy lehetőségre, amit megragadva talán ki tudna szabadulni…
12 évig vár. Ez nagyon-nagyon hosszú idő. És mi, nézők végigkövethetjük nyomasztó, gyakran életveszélyes mindennapjait. Láthatjuk, hogy hogyan járnak a kevésbé szerencsés, vagy éppen az ültetvényről szökni próbáló 
rabszolgák. Láthatunk álszentséget, féltékenységet, irigységet, őrültséget, aminek általában az a vége, hogy egy feketét bántanak. Kegyetlenül bántanak. És ezt a filmben olyan aprólékosan ábrázolják, hogy teljesen hihető, hogy ilyen dolgok igenis megtörténtek a valóságban. És a korbácsütések mellett ott a lelki terror is: az állandó bizonytalanság, a rettegés, a kilátástalanság – ami olyan méreteket ölt, hogy egyesek már az öngyilkosságot fontolgatják. Solomonnak gyakran kell csalódnia, a szabadulásra tett kísérletei sorra kudarcba fulladnak, elárulják, megverik, felhúzzák egy fára, vagy éppen vele veretnek meg valaki mást...
A karakterekről két dolog jut eszembe: hiteles és precízen kidolgozott. A főszerepet alakító Chiwetel Ejiofor játéka egyszerű, sallangmentes, és nekem úgy tűnt, pontosan tudja, hogy a kevesebb, néha több. Nem láthatunk tőle hatalmas érzelmi kitöréseket, viselkedése nem mutat semmiféle szélsőséget – Solomont átlagos, rendes emberként ábrázolja, akivel valami szörnyűség történt, amihez ő, minden intelligenciáját felhasználva próbálalkalmazkodni. Túlélni. Első a túlélés. Ezzel szemben az ültetvényes Edwin Epps, akit Michael Fassbender játszik, a megtestesült túlzás és gonoszság. Az egyik pillanatban hamis pátosszal olvas fel a Bibliából, prédikál, a következőben pedig őrjöngve kerget, vagy épp megerőszakol egy rabszolganőt. Mert megteheti. És ez csak a jéghegy csúcsa. Edwin Epps veszélyesebb, mint Leoncio (Rabszolgasors), kegyetlenebb, mint Justin LaMotte (Észak és Dél), és tenyérbemászóbb, mint Calvin Candie (Django elszabadul). Egyszóval: sokkal rosszabb, mint
a leggonoszabb ültetvényes gazemberek, akiket eddig láttam. Zseniális alakítás! Nem lepődnék meg, ha Fassbender egy szobrocskával távozna a márciusi Oscar-gáláról.
Szót kell még ejtenem a női karakterekről. A filmben kétféle nő van: gazdaasszony és rabszolga (illetve ott van még Solomon szabad felesége is, de őt elég keveset látjuk). Patsey, a rabszolganő (Lupita Nyong'o), kiemelkedik a társai közül: mindenkinél több gyapotot szed, és ezért a gazdája kedvence. Ám Epps beteges vágyai, féltékenysége, és hangulatingadozásai rémálommá változtatják az életét. Egyfajta ellenpont - és sikertörténet - a szomszéd ültetvényes felesége (Alfre Woodard), aki egykor rabszolga volt, de most már ő tart rabszolgákat. Epps felesége (Sarah Paulson) csinos, és művelt nő, ám nem sokkal marad le férje mögött. Déli, tehát a neveltetése okán úgy hiszi, hogy a rabszolgák csupán tulajdonok – és úgy bánhat velük, ahogy kedve szottyan. Okos, ám féltékenységében még a kegyetlenkedéstől sem riad vissza.
A filmben kisebb mellékszerepet kapott még Benedict Cumberbatch, aki Epps tökéletes ellentéte, a humánus ültetvényes megtestesítője (már-már túlságosan is); Paul Giamatti, aki a pénzsóvár rabszolga-kereskedő Freemant játssza; valamint Brad Pitt, aki a kanadai ácsot, Samuel Basst alakítja, és szokatlan akcentusával, gondolkodásmódjával a józan észt képviseli a Dél kegyetlen világában. Ő a külső szemlélő, aki nem érti, hogy veheti el az egyik ember a másik szabadságát, és hogyan rendelkezhet az élete felett. Érdekes jelenet, amikor Bass felveti, mit szólna hozzá Epps, ha vele tennék meg ugyanezt – abból, hogy Epps már a kérdést sem érti, pontosan látszik, mennyire különböző világban élnek.
Steve McQueen előző, 2011-es, Shame – A szégyentelen című mozija (bejegyzésem róla itt) alaposan letaglózott, elgondolkodtatott, időbe telt, míg megemésztettem. Nagyjából ugyanezt vártam az új filmjétől is. És megkaptam. Persze, nem pontosan úgy, ahogy számítottam rá.
Izgalmas volt? Nem kimondottan. A film leginkább lassú, fájdalmas, helyenként a végletekig elnyújtott. De én nem is számítottam kiélezett hajszákra. Kegyetlen? Kétségtelenül. Durva? Talán nem jobban, mint az a kor lehetett, amiben a történet játszódik. Korhű? Igen. Legalábbis, amennyire ezt én, 21. századi, európai nőként meg tudom állapítani. Abszolút elhittem a körítést. Meglepő-e a végkifejlet? Talán egy egészen kicsit. Végülis már a címben benne van minden, amit a film alapkoncepciójáról tudnunk kell - és a történetet az teszi érdekessé, hogy miképpen jut Solomon a szenvedései végére.
A 12 év rabszolgaságot kilenc Oscar-díjra jelölték. Többek között a legjobb film, a legjobb rendező, a legjobb adaptált forgatókönyv, a legjobb férfi főszereplő, valamint a legjobb női és férfi mellékszereplő kategóriájában. Biztosra veszem, hogy néhányat díjra is fog váltani ebből. Hiszen amellett, hogy ez egy kemény, és rendkívül hatásos dráma, ráadásként az amerikai történelem egyik emblematikus korszakát eleveníti fel, annak számtalan árnyoldalával együtt.
Mindenképpen érdemes megnézni!
A_Rézi
