Évtizedekkel ezelőtt el sem tudtuk volna képzelni, hogy a média és a művészet ilyen szoros kapcsolatban állhat egymással, sőt még ma is vannak olyan egyetemi kurzusok, melyek szöges ellentétbe állítják ezt a két területet. Julia Stoschek műgyűjteménye az élő cáfolat erre az elavult nézetre. A német hölgy tíz éve él annak a szenvedélynek, hogy a földkerekség valamennyi pontjáról művész videókat, filmeket és diasorozatokat kutasson fel és szerezzen meg. Ez koránt sem könnyű feladat, ám önzetlen módon ő nem azért teszi mindezt, hogy az otthona melegében őrizgesse kincseit, hanem azért, hogy országról országra járva az érdeklődő nézőközönség elé tárhassa a világ legnagyobb magántulajdonban lévő médiagyűjteményét.
Jelenlegi kiállítása, melynek létrehozásában Julia csapata és a Műcsarnok személyzete is részt vett, a Dusseldorfban bemutatásra került „City of golden mirrors" tovább gondolása, amely szintén a műgyűjtőnő kincstárából lett megkomponálva. A téma most is hasonló, a névválasztásból is rájöhetünk, hogy az urbánus élet motívumai kerülnek fókuszba, illetve azoknak a hatásai az emberre és társadalomra nézve. Igyekezett olyan műveket összeválogatni, amelyek a város elidegenítő hatását és a szociális normákat híven bemutatják, esetenként a politikára is kikacsint. Julia fontosnak tartja saját korának megörökítését, ennek lenyomatát szeretné elénk tárni. Középpontban a time-based media áll, amelynek mérvadó jellemzője az időbeliség, sőt ez esetben az egyidejűség. Az audiovizuális művészek három generációjának alkotásain keresztül mutatja be számunkra a mai világ visszafordíthatatlan rendezetlenségét. A csupán hathetes felkészülés során örömmel láttamozták, hogy a Műcsarnok klasszikus, egyszerű, ám gigászi terei tökéletes helyszínül fog bizonyulni a tárlat számára.
A kiállítás tizenegy alkotó huszonhat művéből áll, ami nem tűnik olyan magas számnak, mégis hatalmas teret ölel fel, mintegy tíz termet. A tárlatvezetés sötétben zajlott, ami misztikussá tette a múzeum hangulatát, ám egyúttal az alkotások közvetlensége és a berendezés családias légkört is teremtett. Ha megfáradtunk, egyes videókat kanapéból szemlélhettük, sőt egy-két kiállítóteremben tökéletes mozi élményt varázsoltak a látogatók számára.
A gyűjtemény első darabját már az előcsarnokban megszemlélhettük, Helen Marten animációit – köztük a Dávid szobor képét is – láthattuk egy nagyképernyőjű televízión keresztül, és ha valaki a fülhallgatót felvette, egy enigmatikus szöveget is hallhatott mindemellé. Karla Lidén szemcsés technikával készült dián keresztül, Francis Alys amerikai határ felé törtető kis bogárhátújához juthattunk. A jármű megpróbáltatásai közben, míg egy domboldalra igyekszik felgurulni, egy mariachi zenekar próbája harsan fel, s mihelyt a muzsika elhallgat, a kocsi is kudarcot vall, így Mexikóban ragad. Ezt egy interaktív szobában nagyobb képernyőn is megtekinthettük, miközben görgős székekre ülve mi is átélhettük, milyen lehetett az autó vezetőjének lenni. Későbbiekben Cyprien Gaillard ifjaival is megismerkedhetünk, akik beleugranak, egy mesterséges-tóba, majd eltörik az orrukat, mivel nem számítottak ennyire sekély vízmélységre (a városi tó funkcióját vesztve csak esztétikai célt szolgált), majd Clemens von Wedemeyer háromszereplős, ötletes kisfilmjét is megtekinthetjük, amit három perspektívájából élvezhetünk egy háromoldalas kivetítő vásznon. A hatalmas múzeumban játszódó történet résztvevői (a művész, a biztonságőr és a hajléktalan) a sztori végére sem találkoznak, csak apróbb jeleket találnak, ami a másik két szereplő jelenlétére utal.
Ezeken kívül ízelítőt kapunk a lebontásra ítélt társasházak művészi lerombolásából, a panelrengetegben élő szentpétervári bandák heves csatározásiból és a tárlat záróakkordjaként a japán alkotók utópisztikus elképzeléseiről, amelyek a virtuális világba kalauzoltak el minket, valamint egy gyárba, ahol bevándorló munkásokkal készített interjúkat láthattunk, akik egy másik felvételen a szemünk láttára pördültek táncra. Futurisztikus, modern és szókimondó műveket kaptunk, álmokról, amik csak ígéretek maradnak, valamint a világról, ami a totális kiüresedés és monotonitás világába tart.
A megnyitó ünnepségre november huszonkettedikén került sor és ezt követően a tárlat három hónapon keresztül Budapesten állomásozik, tehát ha valakinek ezek után kedve támad megtekinteni az „Egy város entrópiája" -t, az február huszonharmadikáig megteheti. Mivel időalapú művészetről van szó, akadnak olyan felvételek is, amiknek megtekintése félnapokat ívelhet át (összességében ötszáz órányi anyag kerül kivetítésre), így a múzeum vezetősége úgy döntött, hogy egy jegy áráért kétszer is betekintést nyerhetünk a különleges médiagyűjteménybe, hogy kényelmesen és hiányérzet nélkül megszemlélhessünk minden egyes műalkotást, ami elnyerte a tetszésünket.
Írta: Szilágyi Heléna
