Londonban élek már több mint 6 éve. Az itteni élet elengedhetetlen része az utazás, azon belül is a metrózás. Aki már "járt" a blogomon, az tudhatja, hogy van egy sorozatom, aminek a célja a londoni metróállomások bemutatása. Úgy gondoltam, hogy most még ennél is mélyebbre nyúlok a témában és bemutatom kicsit magát az utazást is.
Egy viszonylag kis városból származom ( bár annál nagyobb a híre), így azelőtt csak akkor találkoztam a metróval, ha Pesten jártam. Eleinte itt sem nagyon erőltettem ezt a fajta közlekedést, de be kellett lássam, hogy sokkal gyorsabb, mint a buszozás (és viszonylag kultúráltabb a felhozatal is).
Manapság cirka 2 órát töltök a metrón minden hétköznap, ami londoni viszonylatban nem egy nagy idő, de határozottan nem is egy kellemes dolog (nekem legalábbis). Az elmúlt évek folyamatos megfigyelései alapján a következőket állapítottam meg:
- a "londoni utasok" egy külön népcsoport, jól elkülönített vándorlási szokásokkal;
- a tapló fajzat, mint ahogy azt a neve is mutatja, a fent említett csoport egy elfajult változata, mely elszórtan van jelen a csoporton belül;
- egy másik jellemző egyede a csoportnak a "turista", aki általában már a bejárattól a szerelvényig tartó úton megkezdi sajátos viselkedését.
Úgy korrekt, ha magamat is azonosítom a csoporton belül: tapló tuti nem vagyok, igazából a turista kategória sem illik már rám. Én inkább a csendes megfigyelő szerepét játszom és igyekszem betartani az íratlan szabályokat. Néha azért én is kiborulok, ami nálam egy jellegzetesen durcás magatartási formát von maga után. Például, hogy "véletlenül" kicsit nekimegyek a bunkójának, ahelyett, hogy kikerülném.
A tapló fajzat az alábbiakról ismerhető fel:
- üvöltözik és/vagy hangosan telefonál a metró kültéri szakaszain;
- ordít a zene a fülében, hogy a szerelvény másik oldalán is hallani;
- félrelök felszálláskor csak azért, hogy ő felférjen, illetve hogy megkaparintsa az üres ülést;
- büdöset eszik;
- ő maga büdös - ennek speciális változata a reggeli szájszagos egyed, azok közül is a legbrutálisabb a reggelt kávéval és cigivel indítók;
- lakkozza a körmét a metrón;
- magyarul vagy szlovákul ( esetleg lengyelül) fikáz, mert egyrészt tapló, másrészt meg fogalma sincs, hogy értem mit beszél;
- beleköhög/ tüsszög/ ásít mások arcába;
- szívja az orrát, de embertelenül, hogy legszívesebben hozzavágnál egy PZS-t, ha már az anyja nem tanította meg rá, hogy hova tegye a taknyát;
- belelóg mások személyes terébe (nem a ducikra gondolok) például az újságjával, kabatjával, könyökével.
A metrozás nemcsak egy új faj létrejöttét eredményezte, hanem bizonyos tulajdonságokkal is felruházta az emberiséget. Ezek közül egyik a láthatatlanság. Valami oknál fogva egyes egyedek teljes mértékben meg vannak róla győződve, hogy a külvilág számára nem foghatóak vizuálisan. Ilyenkor a következő 2 cselekvési formát gyakorolják: orrtúrás és fültúrás, melyek további alkategóriákba oszthatóak.
1. Beletúr ujjtövig, megnézi és megeszi (ez a fülnél a "lenyalja" mozdulat).
2. Beletúr, kiveszi a cuccot, megnézi, majd eltüntetni az üléshuzaton.
3. Beletúr, kiveszi a cuccot, megnézi, galacsint gyúr és elpöcköli.
Megfigyelhető, hogy az esetek többségében az egyed megvizsgálja az orrból kemény munkával kitúrt anyagot, illetve, hogy a folyamat alatt struccpolitikát folytatva egyszer sem néz fel. Vagyis, ha ő nem lát senkit, akkor őt sem látja senki.
A fent említett tulajdonság mellett a londoni metró élet hihetetlen kézügyességgel is megáldotta egyes utasait. Minden reggel csodálattal konstatálom, hogy a londoni nők többsége a metrón teszi fel az arcát. Számomra ismeretlen technikát alkalmazva képesek úgy kifesteni magukat, hogy nincs rajtuk se maszat, se felesleges folt, de még a spirálozást is makulátlanul megoldják. Nekem nyugalmi állapotban sem megy általában egyik sem, úgyhogy vagy megyek pucér fejjel vagy felkelek hamarabb, hogy legyen időm.
Meg kell még említsem a turista példányokat. Mint már írtam ők többnyire már a bejárattól felismerhetőek - főleg arról, hogy tuti előtted torpannak meg bambulni, s ezt leginkább csoportosan művelik. Másik tulajdonságuk, hogy fingjuk nincs a "londoni lépcső etikett" - ről, miszerint a mozgólépcsőn állni a jobb oldalon tessék, míg a sietősök a bal oldalon mennek le.
A csoportban vonulók hajlamosak túlüvölteni a metró zaját, csakhogy ne veszítsék el a kontaktust (a turistáskodás egyes fázisait természetesen én is abszolváltam mikor kiköltöztem).
