Mindig elcsodálkozom rajta, a természet miért rendezi úgy, hogy sok dologra míg élünk, ne emlékezzünk. Persze ez is egy olyan titok, aminek nagyon is megvan az oka, csak mi nem látunk mögé. Kisebb koromban és mióta anyuka vagyok, egyre többször sajnálkozom azon, miért nem emlékszem/emlékszünk egészen kicsi babakorunkra. Milyen érdekes is lenne pedig, ha vissza tudnánk idézni, milyen volt akkor anyukánk és apukánk. Hogyan nézett ránk fátyolos tekintettel, mikor először megpillantott. Felnőttek vagyunk már, és bizony édesanyánk sem azt érzi már irántunk, mint amikor kis tehetetlen csomagként kapálóztunk a karjaiban. Jó lenne ezeket a pillanatokat és érzéseket előhívni, mikor nagyon el vagyunk keseredve és akkor soha nem felejtenénk el, honnan is jöttünk, vagy kinek és mit köszönhetünk. Mennyi szerepet kapott a nagymamánk és nagypapánk a nevelésünkben, ki látogatott meg a kórházban, mi volt az első ajándék, amit kaptunk, stb. Én ezekre a kérdésekre sosem tudtam meg a választ. Nagyon kevés fotó készült rólam kisbaba koromban és ami véletlenül meg is maradt, azon is csak messziről látszom. Pszichológiailag ez úgy hatott rám, hogy az ikreket minden egyes pillanatban mániákusan fényképeztem körülbelül hat hónapos korukig.

Van azonban egy másik oldal is, amit már én is megtapasztaltam kezdő anyukaként. Miszerint igenis vannak azok a nehéz napok. Mikor nyűgösek, mikor semmi sem jó, nincs türelem, nincs jó megoldás. Semmi. Csak a könyörgés, hogy teljen el ez a nap is valahogy. Ilyenkor nem bánom, hogy nem emlékszem. Mert mi van, ha csupán a rossz emlékek maradnának meg? Ha láttam volna anyukámat összeomolva és hallottam volna, miket mondott elkeseredésében? Amit persze nem is úgy gondolt.

A szülővé válás a sok öröm mellett egy rakás kérdést is felvet az emberben. Ahogy ugyanis életet ad, meglegyinti az élet és ezzel együtt a múlandóság. A saját múlandóságának gondolata. Én sosem gondoltam erre annyiszor, mint mióta anya vagyok. Addig el sem tudtam képzelni, hogy leszek valaha nagymama és játszadozom az unokáim körében. Ez a kép már nem idegen tőlem. Közelebb jött.

De valljuk azt is be, néha azért szeretne egy friss anyuka kiszakadni. Mert mindenkinek kell néha, hogy kicsit mással foglalkozzon...hogy tudja, ő is létezik még, mint külön személy. Nem anyaként, csak nőként  és pont. Arról nem is beszélve, hogy összeomolna a bizalmi rendszer is. Egy kisgyereknek ugyanis a szülei a mérvadóak, rájuk hallgatnak. Ezért nagy a felelősség. Mi lenne, ha hallanák és értenék, hogy a szüleik néha milyen bizonytalanok a mások számára néha teljesen egyszerű kérdésekben is? Hogy nem tudják, mit tegyenek, mikor a kisbabájuk lázas és elönti őket a pánik? Valószínű, ők is elbizonytalanodnának és ez a személyiségfejlődésükben is nyomot hagyna.

Kár a bosszankodásért. A természet ezt azért alakította így , hogy a kisbabákat védje. Hogy megmaradhassanak az érzelmi biztonságban. Később úgyis elveszítik ezt a biztos alapot. De akkor már felnőttek és rájuk vár a feladat, hogy ők is bástyái legyenek a saját kisbabájuknak.