Gimnazistaként az ember még tele van álmokkal. Nagy célokkal, tervekkel, amit még biztosan, szentül hisz, hogy meg is tud valósítani. A felsőoktatás idealizált képe még csak amolyan hívogató, ámde annál ködösebb homályként száll le rá. Ő pedig boldogan lépeget , sőt, szalad be alá. Aztán, ahogy lenni szokott, a köd oszlik. Ahogy egyre beljebb haladsz, úgy tűnik el, hogy helyét átvegye a színtiszta valóság.

Az eddig szigorú napirendet élt nebuló most találkozik egy sor olyan kísértéssel, ami eddig nem kínálta magát ilyen nyilvánvalóan. Ott a szabadság, magad alakíthatod az óráidat. Szerencsés esetben azt tanulhatod, ami érdekel. Nincs többé olyan, hogy korán reggel kelsz, ha te azt nem akarod. Kezdődhet az első szeminárium akár tizenegykor is.

Természetes, hogy vannak, akiknek ez túl sok. Akik féktelenné válnak és el is felejtik, miért is mentek oda. Akik a szabadságot úgy értelmezik, hogy itt a véget nem érő bulik ideje és kit érdekel a tanulás, mikor végre nincs a nyakamon a hurok. Felnőttnek érzed magad, menőnek szintúgy, mert csak sikerült bekerülnöd.

Bizony, sokan csupán a presztízs miatt kerülnek a felsőoktatásba. Anyuci, apuci azt szerette volna, és mindenkit megkérdeztek róla, kivéve téged. Neked mihez lenne kedved? Neked mi az életcélod?

Ez történt Berecz Lacival is, aki orvostanhallgató gólyaként került a fővárosból Szegedre.

 Bólya Péter: A veréb századik lépése c. regényének, vagyis inkább novellájának kivesézése következik.

Napló. Hányan írtunk és írunk ma is. Sokszor csak titokban, mert nem akarjuk, hogy bárki más is beleolvasson, viszont szeretnénk újra átélni évek múltán az akkori érzéseinket és dokumentálva látni, merre is jártunk, mikor már nem emlékszünk kristálytisztán szereplőkre, helyszínekre az életünkből. Sajnos gyorsan felejtünk. Egyre gyorsabban.

Laci naplót ír a szegedi kollégiumban. Így ismerhetjük meg különc személyiségét. Már az első lapokon kiderül, hogy ő nem egy a sok közül, de ha be kell skatulyázni, akkor a sok fehér bárány között a társak őt biztosan feketére festenék. A társadalom így skatulyázza be azokat, akik mások. Szükségszerűen rosszak, mert nem igazodnak. Berecz Laci nem is titkolja önmaga és naplója, azaz olvasói előtt sem, hogy ő bizony csak azért jött ide, mert a szülei orvost szeretnének belőle faragni. Neki más vágyai vannak, voltak. Író szeretne lenni, de a lelkesedését gyorsan letörték azok, akikre inkább számítania kellene: a szülei. Hidegek egymással, de nagyon büszkék a diplomájukra.

Mi is következhetne ezután, mint a züllés? Az egyetemisták egyébként is élnek vele, de egy kollégiumban még inkább ki van téve az ember a véget nem érő meghívásoknak. Hamar megismerkedik „ hősünk” is a pálinkásüveggel és a nyüzsgő társasági élettel. A Béke tanszék lesz a  törzshely. Napjainkban már étteremként működik. Tudom, mert én is Szegedre jártam és ott ettük mindig a legjobbakat. Laci idejében még kocsma. Szobatársával, Trenkkel itt nagyon jókat isznak. A szerelmi szál sem várat sokáig magára.

Az órán valaki véletlenül belerúg, majd később összefutnak a kocsmában is. Ő Bea, aki viszonylag hamar „összejön” Lacival. A szerelem még ismeretlen a fiú számára.

„ Szerelmes vagyok- gondoltam a kolesz felé menet.- De nem túl érdekes. Még soha nem voltam szerelmes, ez az első eset- ha csakugyan szerelmes vagyok, hiszen nem tudhatom, hogy szerelmes vagyok-e vagy sem, mert nem tudom, mi az a szerelem. Jó, mi?”

Jó bizony! Ahogyan a novella is, amely hiteles képet fest egy tizenkilenc éves különc fiú mindennapjairól, szarkazmussal, humorral fűszerezve. Valamiért nagyon emberi, ahogy lenézi a túl jó tanuló szobatársát, Ambrust, amiért közelebb érzi magához a kissé részeges évfolyamtársát, Trenket, ahogy botrányos viselkedésével valahol azt sugallja a társadalomnak: hahó itt vagyok, rám figyeljetek! A napló középpontjában nem is annyira a szerelem áll, hanem inkább a két fiú barátsága, ami nélkülöz minden sallangot és felesleges hízelgést. Nem úgy, mint általában a női barátságok. Ez ízig-vérig „ ivópajti” és „kajtassunk együtt a csajok után” - barátság, nagy szavak nélkül. Mégis érezzük, nem átlagos. Laci életérzésben, indulatai kifejezésében és laza nemtörődömségében is társa Trenknek.

Egy ilyen idős srác érzései, bár nem vagyok férfi, teljesen hihetőek. Buli, csajok, minél kevesebb tanulás, felelősségvállalás, minél több pia, eszetlen kalandok és lógás a haverokkal.

Én is voltam főiskolás, kollégista és tényleg nagyrészt ebből áll az élet, ahogyan ő leírta. Nem mondom, hogy mindenki, de a legtöbb évfolyamtársam számára ilyen volt. Be is jártak gyakorlatra meg nem is, ott is voltak lélekben, meg nem is. De egy dolog biztos: a legtöbben kapásból elsorolták, a héten milyen bulik lesznek és hol , mint hogy az éppen aktuális következő órára készültek volna. Így van ez rendjén, egy fiatal felnőttet azért a pezsgő élet mindig jobban érdekli, mint néhány poros könyv a könyvtárban.

Kiről is tegyek még említést anélkül, hogy sokat elárulnék a cselekményből?

Az összes szereplő olyan, mintha közöttünk járna: Walter, a sótlan, okoskodó író, Bea a maga titokzatosságával és melankóliába hajló szerénységével, Anikó a nagyvárosi ledér nő megtestesítője…hosszú a sor, érdemes elolvasni! Egy esténél többet nem vesz igénybe, de szereplőit utána sem feleded.

Miért tetszik? Humoros, őszinte, néhol fáj…ez mind- mind igaz és olyan összetevő, ami érdekessé és felejthetetlenné tesz egy regényt, amitől nemcsak egy újabb dísztárgy lesz a polcodon, hanem gyakran előveszed újra, hogy elolvasd a kedvenc részeidet.

Valahol a sorok között megtalálod azt is, ami sok ember fájdalma. Hol kezdődik az ÉN, ki az, aki eldöntheti, mi váljon belőlem? Ki dönthet a saját élete felett? Laci legalább annyit tudott, mi NEM akar lenni és eszerint döntött. Ha rossz döntés volt, akkor is az ő döntése, nem másé.  Ez a lényeg. Útkeresőknek kötelező olvasmány.