A média és sok embertársunk is megrekedt bizonyos , számomra már rég elavult nézeteknél. Azt mind tudjuk, hogy gyermekáldáskor az otthon babázó anyuka élete megváltozik, amire eddig volt ideje, nem lesz, folyton a most született babáját- esetemben babáit- kell etetnie és pelenkáznia, a könyvekben olvasott dolgokat elfelejtheti, a régi, babamentes éveket pedig csak a közös fotóalbumokban látja viszont. Egy dolgot felejtünk csak el. Valóban csupán a kismama élete áll tótágast egy kisbaba érkezésekor?

Valahogy elfeledkeztünk az apukákról, akiknek egyre nagyobb szerep jut. Miért tesszük ezt? Nekik is nagyon nehéz, mert hirtelen az első helyről a másodikra, esetleg harmadikra szorulnak. Nekik is idő kell megemészteni a változásokat. Eddig csak az ő kívánságaik, észrevételeik voltak a mérvadóak és most hirtelen az új jövevény/jövevények körül forognak mindenki gondolatai. Ez így természetes, de akkor is idő és türelem kell, míg mindenki hozzászokik a megváltozott helyzethez.

Mivel a világ is felgyorsult és egyre jobban elmosódnak a női és férfi feladatok közti határok, le kell számolnunk azzal az elvvel és gondolkodással, ami még anyáink és apáink idején volt a megszokott. Nem azt mondom, hogy sokan most nem így élnek, de a közvetlen környezetemben és a saját életemben is az a tapasztalatom, hogy az apukák igenis ott vannak.

Ott vannak az újszülöttel és ott vannak velünk is, a társsal. Az örömökben és a nehéz helyzetekben is.

Akkor is, amikor már harmadik napja nem aludtál egy jót, mert a kicsi épp hajnali négykor lett éhes vagy vágyott dédelgetésre.

A férjem két éve novemberben, ikreink születésekor egyszer a kisfiunkat ringatta a karján, majd mikor őkelme úgy döntött hajnali kettő körül, hogy elalszik, abban a pillanatban, ahogy a kiságyba betette, pici lányunk, mint akin egy gombot megnyomtak, felébredt és lelkes kispapánk kezdhette elölről az egészet. Mit csináltam én ebben az időszakban? A másik szobában próbáltam kipihenni magam, majd reggel hat körül leváltottam őt. Megosztottuk a feladatokat, szó szerint. Mert az elején nagyon sok új feladat kerül elő abból a bizonyos kalapból.

Persze azért, ha a kispapa lelkesedése egy idő után alábbhagy, sokszor mi magunk is felelősek vagyunk. Kár azt hinni pedig, hogy csak te vagy képes megoldani bizonyos dolgokat és csak úgy lesz jó, ahogyan te csinálod. A párodnak is meg kell adnod a teret, a bizalmat és a lehetőséget, hogy ő egy férfi szívével, férfi aggyal érjen hozzá az új jövevényhez. Ők ugyanis másképp látják, ezért másképp csinálják. Ez viszont nem azt jelenti, hogy rosszul. A problémás helyzeteket például nálunk mindig a férjem kezelte higgadtan. Mikor engem már kárörvendően átölelt a pánik a szinkronban síró gyerekek miatt, ő mindig akkor talált ki egy mondókát, énekelt el egy dalt, amitől újra helyreállt a béke és a csend. A fürdetéseket szintén sokszor önként és dalolva végzik el az apukák, nekik felüdülés az egész napos munka után kicsit gügyögni, amihez neked pedig estére már valljuk be, sokszor nem marad energiád.

A pelenkázás már kényesebb téma, van példa erre is, arra is, viszont mindenképpen érdemes megtanítani életünk párját erre a nagyon egyszerű feladatra, ugyanis bármikor adódhat úgy, hogy el kell mennünk otthonról, nagymama nincs kéznél és ő marad egyedül pár órára a kicsivel. Akkor pedig, valljuk be, nehezen úszhatná meg a pelenkázást. Ezt sem kell tragédiának felfogni, hiszen közben szintén lehet „beszélgetni” a babával, és észre sem veszik, már túl is estek az egészen.

A média által sugárzott „ apa még ezt sem tudja” lesajnáló szemlélet mellett sem mehetünk el szó nélkül.  A reklámokban legtöbbször csak „bénáskodnak”, nem találják a helyüket, amíg a mindentudó anyuka elő nem kerül és akkor minden egy szempillantásra megoldódik. A baba nem sír többé, apuka pedig megy a dolgára. Itt álljunk csak meg egy szóra! Egy anyuka is nagyon sokat kételkedik. Szó sincs róla, hogy egyből tudná, mit és hogyan kell csinálnia az első babánál. Később természetesen már több a rutin, de első alkalommal- személyes tapasztalat- maga az öltöztetés is több percet vesz igénybe, esetemben a kamera majdnem lemerült, mire megörökíthettük anya első önálló öltöztetését.

Apukák, adott a kérdés: ti hogyan vélekedtek erről? Melyik típusba tartoztok: a „babázós” vagy a „távolról figyelő és okoskodó” áll hozzátok közelebb?