A kampóorrú 2. /novella/

2013. augusztus 05. - Tágrazártszemmel

Múlt héten olvashattátok a sci-fi novellám első felét, most pedig itt a befejezés! Ha még nem olvastad volna és érdekel, itt az első rész is: http://tagrazartszemmel.blog.hu/2013/07/22/a_kampoorru_1_novella

Nem mondanám, hogy nem keseredtem el, de az életösztön erősebb volt. Keseregni később is ráért. Egyetlen szót ismételgettem magamban, miközben lopakodva kerestem azt, amiről én sem tudtam, micsoda: illúzió. Tetszik ez a szó: illúzió. Talán, mert segített életben maradni, nem megbolondulni. Habár, ha képzelődök, akkor az már rég nem egészséges… Mindegy is! A lényeg, hogy még hajtott bent valami, még mozgó- és életképes voltam, nem pedig egy önmagába zuhant zöldség.

Énekelni kezdtem, hogy lenyugtassam magam, valami gyermekdalocskát, amit az édesanyám dúdolt nekem anno lefekvés előtt. Ő mesélt nekem arról is, hogy az unokatestvéreim kint élnek valahol a szomszéd galaxisban. Oda szerettem volna eljutni, de ennyi. Ez az álmom is kútba dőlt.

Nem találtam semmit, csak egy ódivatú bojlert. Bojler? Talán víz is akad benne! A zuhanyzóhoz futottam, majd megnyitottam a csapot. Langyos, tiszta, áttetsző, oxigén és hidrogén… Rögtön ledobtam magamról azt a pár feslett göncöt, amit viseltem. Mondjuk feleslegesen hordtam őket, mert önmagam előtt minek szégyenlősködjek? A bőröm meg amúgy is olyan barna, mint a fakéreg, pontosan úgy, ahogy az összes többi emberé is, akit ismertem. Így születtünk mindannyian, hogy elviseljük a napsugarak gyötrését.

A víz alá álltam, és élveztem, ahogy a képembe csobog, lemossa rólam a hónapok során rám ragadt koszt. Mindenem átmostam, közben sokat ittam is, már régóta vágytam rá. Csukott szemmel, átszellemülve ácsorogtam, amikor furcsa érzésem támadt. Kipattant a szemhéjam. Illúzió – motyogtam magam elé – illúzió. Apró neszek, homályos alakok… Láttam őket, a bepárásodott üvegfalon keresztül. Leguggoltam a zuhanyzó sarkába, magamhoz szorítottam a zuhanyrózsát és meredtem figyeltem a lassan közlekedő, sötét foltokat az üveg mögül. Valóságosabbak voltak, mint valaha.

Konzervbe zárt hal. Ez találó. Egy konzervbe zárt hal vagyok. És ezek meg mik lehetnek? Földönkívüliek? Démonok? Szörnyetegek?

Elzsibbadt a lábam, de nem mozdulhattam, mert meghallják. Ott kuporogtam, azok meg a zuhanyzófülke körül keringtek. Tudják, hogy itt vagyok! Tudják! Nagyon fájt a bokám, mintha ezernyi tű szurkálta volna! Muszáj volt áthelyeznem a testsúlyomat. Csak egy aprót mozdultam, de megcsúszott a lábam és elvágódtam.

Az alakok megmerevedtek. Nyeltem egyet.

Az árnyak hirtelen megmozdultak, felém közeledtek, de nem tudtak bejutni, neki ütköztek a zuhanyzó falába. Beleremegett az egész. Felsikoltottam, ők pedig kirántották az ajtót. Lidérces szörnyek! Végem! Csukva tartottam a szemem, összegömbölyödtem, és magatehetetlenül vártam, hogy meghaljak.

De nem haltam meg.

Kinyitottam a szemem, és két hatalmas, fekete gombszem meredt rám. Kampós orr, reverenda, akár egy vándor… az univerzum mindenható vándora. Az istenem lesújtott rám, személyesen jött, hogy magával vigyen és megkínozzon az árulásom miatt… Én, az aljas istenkáromló…

Elvigyorodott, én pedig felordítottam ijedtemben:

− Illúzió!!!

***

Az üveg ismét utamat állja, ám most közelebb van, mint legutoljára. Döngetem, sikoltok, aztán egyszer csak kinyílik. Már nem az űrállomáson vagyok, hanem egészen máshol. Darabos, merev mozdulattal felülök a fekvőalkalmatosságról, majd körbenézek. Egy hatalmas ablak mellett ücsörgök, ahonnan látom az egész Tejutat. Koromfekete ég, fehér, pislákoló csillagok ezrei és bolygók milliárdjai. Gyönyörű látványt nyújt, ám egyben ijesztőt is, mellesleg fogalmam sincs, hogyan kerültem az űrhajó fedélzetére.

Az alvókapszula szélére csúszok, majd kilépek belőle. Rögtön villogni kezd egy gomb, majd megszólal egy elektronikus eredetű, recsegő hang:

− Kérem, feküdjön vissza! Kérem, feküdjön vissza! Még nem érkeztünk meg!

− Hová? – kérdezem.

− Az új hazába.

− És mennyi idő még?

A gép elhallgat, de különös kattogó hangot ad ki. Valószínűség számításokat végez. Úgy tűnik, még ellesz vele egy jó darabig. Biztató.

− Nem voltunk elég fejlettek, nem kezdtük el időben – felel egy bársonyos orgánum a távolból, majd egy hozzám kísértetiesen hasonlító fazon lép ki a szomszéd helyiségből.

Majdnem gutát kapok, de azt hiszem, túl sokat láttam mostanában ahhoz, hogy meggondoljam magam ez ügyben. A majdnem egy tökéletes szó.

− Tudom, nem lett volna szabad felébresztenem téged, de valami probléma támadt a szinoptikus kapcsolatokban.

− Miről beszél?

− Rémálom – válaszol. – Sajnos, ez az út továbbtart a vártnál, egyre több a kockázat.

− És mióta utazunk már?

− Évezredek óta.

− Mi? Micsoda? Az lehetetlen, semmi sem él túl ennyi időt… még hibernálásban sem…

− Szerves nem is, csak a szervetlen. Mi vagyunk az emberi kultúra utolsó hordozói. Droidok, akik emberi módon éreznek, gondolkodnak és álmodnak, illetve mindent tudnak az egykori Földbolygó történelméről, kultúrájáról és tudományáról. A mi kezünkben van mindenük, rajtunk áll, hogy a kultúrájuk fennmaradjon – hadarja el a betanult monológot. – Én volnék a prototípus, te pedig a vésztartalék – próbálja mókásan előadni a végét, de valahogy félreprogramozták, amikor a humorérzéket táplálták belé.

− De hát, én ember vagyok! – kételkedem. – Ez csak egy illúzió! Illúzió! – rázom a fejem megzavarodva.

− Nem, csupán álmodban voltál ember, mert így aktiválódhattak és konszolidálódhattak a beléd ültetett emlékek, és a tudás. Ám mivel még nem hoztak egyszer sem működésbe, és nem találkoztál a feltalálónkkal, ezt még nem tudhattad. Te vagy a legemberibb, az utolsó, akit elkészített, mielőtt meghalt – komorodik el, mintha átérezné a szavai súlyát. – Már nem élte meg senki sem, hogy megtaláljuk az új hazát.

− Illúzió – rebegem –, akkor ezért járt végig ez a szó a fejemben, vagy mimben – szorul össze az öklöm. – Tehát… sohasem létezett az új haza… - tudatosul bennem. – Későn kaptunk észbe, nem találtunk még egy oxigén légkörű, élhető bolygót… - lapozom fel mesterséges értelmem elmentett elemeit. – És az út során? Idegen civilizációkat, űrhajókat, bolygókat? Életet máshogy, más körülmények között?

− Nem – ingatja a fejét –, csak mi vagyunk.

Kétségbeesetten nézek ki a világegyetembe. Megmozgatom a szintetikus ujjaim, megsimogatom az arcom, majd sírni kezdenék, de nincs könnyem. Ez csupán fokozza az elkeseredettségem, mert nincs se hús, se vér, sőt semmi természetes sem bennem. Egy kamu ember vagyok.

Kezem az ablakra helyezem, és figyelem azt a távoli pontot, ahol a bolygónk keringett valaha. Tudom, mert belém programozták, hogy hol volt, és azt is, hogy már nincs. A Nap pedig csak egy apró, vörös pont a csillám hintette égbolton. Messze kerültünk a perzselő sugarától. Mintha nekem üzenne, pislogna, majd kirajzolódik az alakja. A kampós orrú istenség gonoszan rám vigyorog, éppen, mint a rémálmomban, majd eltűnik. Te nyavalyás lidérc!

Végigfutatom magamban az adatbázist: soha kegyetlenebb istenünk nem akadt – támasztom alá a feltevésem –, a kampóorrú a legádázabb. Hagyta, hogy felforrjon a földünk, majd bekebelezte, eltett mindegyikünket láb alól, és még reményt sem kaptunk. Nem ámított, nem hitegetett, pedig a hit a legfontosabb, még akkor is, ha koholmány! Nem nyugtatott meg azzal a tudattal, hogy mások is élnek rajtunk kívül. Magunkra hagyott ebben a gigászi, kiüresedett világegyetemben.

VÉGE

Ha olvasnál még rólam, tőlem, itt megtalálsz: http://siratoll.blogspot.hu/

illetve

Ha tetszik az oldal és amit olvashattok,