Egy misztikus novella azoknak, akik szeretik a romantikát, de nem ódzkodnak az erőszaktól és a társadalom kritikáktól sem. Most elolvashatjátok a történet első részét!

 „A pokolra vezető út is jó indulattal van kikövezve…”

/magyar szólás/

Nekem azt tanították, hogy semmi sem állandó: ahogy az élő halottá válhat, a jó is rosszá és a szép is csúffá. Természetesen a makacs gyermeki lélek nem hiszi el az ilyesmit, számára csupán az létezik, amit az adott pillanat ad. Ám a változás nem korlátozódik csupán a jelenre, időt kell hagyni neki. A türelmetlen kölyök erre nem képes, és ami még rosszabb, abban a tudatban él, hogy birtokában van minden tudásnak. Vak, konok és öntelt. Viszont minél több időt tölt a földi létben, minél több tapasztalatot gyűjt közöttük, minél inkább kiismeri önmagát, rá kell jönnie, hogy ez mennyire, de mennyire igaz. Én vagyok a legfiatalabb a családban, pedig engem sem tartanak már mai darabnak. Nem is csoda, hiszen nálunk kevesen születnek. A szolgálat és a kötelesség áll az első helyen, a többi csak azután jöhet.

A történet, amit elmesélek, akkor történt, mikor a második földimet őriztem. Huszonhárom éves lány, zsenge és életteli volt. Hiába állítják azt, hogy az elsőt sosem feleltjük el, több emlékezetes pillanatot éltem meg vele, mint az elődjével nyolcvan év alatt. Talán, mert a tizenkilencedik század Angliájában a nemesi kisasszonyoknak annál nagyobb gondja nem is akadt, mint hogy egy „jó partit” fogjanak ki férjül. Közel egy évszázados nyugodt, harmonikus és szeretetteljes életet töltöttünk együtt Emmával, majd csendben elbúcsúztunk. Nem adott sok feladatot, nem úgy, mint az őt követő növendékem. Leila egyetemista volt a huszonegyedik században, amikor, ha nem tudott az ember lánya alkalmazkodni és törtetni, eltűnt a süllyesztőben. A szabad akarat és az emancipáció nagyobb terhet rótt az emberek vállára, mint azt korábban gondolták volna. A nők férfiasodtak, a férfiak nőiesednek, senki sem találta a helyét és szerepét a világban. Őrangyal a talpán, aki lépést bírt tartani ezzel a zavaros és pörgő világgal! A szleng az egyetlen, ami sebtiben ráragadt bárkire. De sajnos, a helyes döntések nem jöttek ilyen könnyedén…

Túl fiatal és idealista voltam még akkoriban. Vak, konok és öntelt.

– Szia, Leila! Hol vagy? – zúgott egy morózus férfihang a mobiltelefonból. Rögtön felkaptam a fejem. Második számú pártfogoltam épp a tankönyv felett ült, hosszú sötétvörös haját csavargatta, majd idegesen hátradobta.

– Szia! – Szíve veszettül dobolt, de nem engedte, hogy a fiú észrevegye a hangjában bujkáló izgatottságot. – Elhúzódott a mai nap. Beadandók, hamarosan államvizsga…– közölte. Ezt én is aláírhattam, földim valóban el volt havazva akkoriban.

Gondolj a jövődre, a karrieredre! – sugalmaztam.

– Pedig nagy a buli! Te veszítesz, ha nem jössz – mondta a fiatalember tetetett flegmasággal.

– Értem – nyelt egy nagyot Leila. – Elment már az utolsó busz. Nem is tudom…– Jól ismertem ezt a hanglejtést. Vívódott… Az eszére vagy a szívére hallgasson?

– Gyere! Gyalog is hamar itt vagy! Nem egy maratoni táv…– invitálta lovagja búgó hangon.

Én addig marasztaltam védencemet, ameddig lehetséges volt, de a hívás után egy épkézláb ellenérvet sem tudtam felhozni. Ezek az egyetemisták! Csak lebzselésből és buliból áll az életük – tisztelet a kivételnek. Mindig is attól féltem, hogy Leilát is elkapja ez a buliőrület és alkoholmámor! Most meg… Felhagytam azzal, hogy a lelkiismeretét és a megérzéseit játsszam. A srác felhívta, gondolt rá és ez mindent überel egy reménykedő leány szívében. Talán most az egyszer megéri. Adja az Úr!

Leila elcsábíttatott, de az óvatosság kedvéért magával hívta egy barátnőjét is. Jól tette, okos kislány.

Két héttel azelőtt ismerte meg a gyereket, és alapjából véve jóindulatú fazonnak tartottam, ám éreztem a kisugárzásában, az ambivalens viselkedésén, hogy valamit rejteget. Hiába vagyok férfiből, átlátni még én sem tudtam, pedig az emberek általában nyitott könyvek a fajtám számára. Bár könnyen megeshet, hogy csak túlaggódom magam, és a bolhából is elefántot csinálok. Az a feladatom, hogy oltalmazzam Leilát, és tanácsaimmal a helyes útra térítsem, ez által tegyem boldoggá, ami maximalizmust követel. Születésétől fogva kísérem őt, láttam felcseperedni, küzdeni a betevőért, csalódni a hozzá legközelebb állókban, és ott voltam akkor is, mikor a családja széthullott. Egyetlen vágyam, hogy végre elégedettnek és vidámnak lássam.

Negyven perccel később Leila és barátnője, Annamari, belépett a klubhelyiség ajtaján. Bent félhomály honolt, és gyér füst lengte be az alagsori termet. Andalító muzsika keveredett a beszélgetések halk morajával.

– Sziasztok! Jó újra itt látni titeket! – ugrott eléjük Feri. Kissé izzadtságszagúnak tűnt ez a nagy igyekezet. – Szilárd nyomban jön, csak elment piáért – magyarázta egyenesen növendékemnek, aki diszkréten, de addigra már végigpásztázta a helyiség minden szegletét.

Leila bólintott, majd helyet foglalt a sarokban, és belefeledkezett az asztal terítőjének fodrozásába. Szerfelett elegáns és kecses látványt nyújtott, annak ellenére, hogy éreztem a feszültséget, az elfojtott izgatottságát és kételyeit. Nehéz ekkora érzelmi káoszban másra is fókuszálni, de azért megtettem. A mellettünk ülő páros beszélgetését ugyan elnyomta a zene, de ugyebár egy őrangyal számára ez sem akadály. Feri mögé lopakodtam, hogy jól halljam, miről társalog Annamarival.

– Szilárd már tűkön ült, pedig nem az a fajta. Komolyan tetszik neki Leila. – Erre elégedetten hümmögtem: helyes-helyes.

– Igazán? És ez téged nem zavar? – lesett rá a lány ismerve az előzményeket. Na, igen, eredetileg Feri hívta el először Leilát, aztán a sors úgy hozta, hogy összefutottak Szilárddal…

– Engem? – köszörülte meg a torkát a köpcös mitugrász. – Ugyan, lerendeztük egymás között. Már letettem róla, átadtam a terepet Szilárdnak, persze, ha szerinted is van esélye Leilánál… Áldásodat adod?

Érdekes – lamentáltam –, kétszáz évem alatt ilyet se szagoltam még. Azt hittem, Szilárd ennél tökösebb pasas. A haverját küldte puhatolózni? Biztos megrémíti Leila tudatossága és távolságtartása. Oké, bizonytalanra nem adott sohasem, és bárhogy is nézem, ez a fiú hatalmas talány. Egyikük sem az a fajta, aki könnyen kiadja magát. Talán pontosan ez az, ami egymáshoz is vonzza őket.

Hallgatóztam volna még tovább, de közben megérkezett a várt fiatalember, aki lezser módon úgy foglalt helyet, hogy Leilára sem nézett: elsőként Annamarit köszöntötte. Most mi van? Közel álltam ahhoz, hogy leüssem, mert tudtam, hogy ez földimnek milyen rosszul esett, de egyikünk se tette meg, amire vágyott. Én veszteg maradtam, Leila pedig higgadtan viselkedett, és valami kellemes dallamra gondolt, amit dúdolgatni kezdett, csakhogy elterelje a figyelmét. A nyikhajnak mázlija, hogy nem ölthettem fizikai testet! Legalábbis akkor még nem...

Még fel sem ocsúdtam a dührohamból, Feri és a társaság java elpárolgott. Jellemző. Csak addig játszotta a barátságos, vicces fiút, míg azt hitte, becsajozhat. Vagy – csak, hogy angyali énemet is megvillantsam – az is lehet, hogy szó szerint átadta a terepet a haverjának. Nem akart sok vizet zavarni. Esetleg így beszélték meg eredetileg is? Nemes cselekedetnek is tarthatnám, de nem teszem. Strázsát állok, a munkaköri leírásomban szerepel a paranoia. És ez igenis susmus! Vagy taktika? Végül is teljesen mindegy. Utálom a kétszínűséget és a köntörfalazást!

– És, mizu az egyetemen? – tette fel a kérdését a közöny álarca mögé rejtőzve Szilárd. Annamari meg se nyikkant, hogy mindenképp Leila felelhessen a fiúnak.

– Itt a tavasz, hamarosan vizsgák… – vetette oda földim szemét forgatva. – Gondolhatod!

Azt hiszem, ebben a pillanatban egyazon dologra gondoltunk védencem barátnőjével: hacsak rájuk néz az ember, kerítőt akar játszani. Ám Annamari telefonja megszólalt még mielőtt akcióba lendülhetett volna, majd közel egyperces beszélgetés után Leilához fordult:

– Bocsi, mennem kell.

Ez hidegzuhany a javából, és ezzel Annamari is tisztában volt elnézve szomorú boci-szemét.

– Hisz’ csak félórája érkeztünk! – tátotta el a száját csalódott földim.

– Otthon gondok vannak, meg holnap suli… De te csak maradj! Szilárd és a haverja biztos jól elszórakoztat – mosolyodott el sandán, és két puszival elvált szeppent barátnőjétől. – Holnap majd mesélj!

Leila kénytelen-kelletlen elengedte Annamarit – mint ahogy mindig –, most sem akart feltartani, vagy nehézséget okozni senkinek sem. Ám mivel nagy reményeket fűzött az éjszakához, tapodtat sem mozdult a helyéről. Úgy tervezte, ma este egy lapra tesz fel mindent. Magabiztosság! Ez az! Sosem árt, ha már a kiszemeltnek nem erőssége.

– Meghívhatlak? – ült mellé Szilárd. – Látom, a barátosnéd lelépett, és az italod is elfogyott – köhintett.

– Jól látod. Köszi.

Leila elmosolyodott a figyelmes gesztustól, ám míg a fiú a bárpulthoz menetelt, a srác egyetlen ott ragadt haverja leült a helyére. Nyeszlett testalkatú, de formás arcú fickó volt. Azt hiszem, valami Robi vagy Karcsi… Még az is lehet, hogy Laci. Végül is mit számít, ha ő nem érdekli Leilát! Számomra csak az fontos, aki neki is.

– Tudod, én vagyok a társaságban a megbízható – fogott bele a muki. – Bárki füttyent, én már megyek is. Viszont Szilárd elég hanyag, elvan a maga kis világában. Régóta barátok vagyunk, ismerem. – Egy nagyot nyelt, hiszen eddig gyűjtötte a bátorságát, hogy végre a lányhoz merjen szólni. – Nem vagyok egy Adonisz, de én minden kívánságodat teljesíteném. Tényleg. Bármit.

Mindig is tudtam, hogy Leila jó csaj, de az elmúlt hónapban különösen kapós lett. Több hasonló bókot és hízelgést is elszenvedett már, ő mégis a kuka Szilárdhoz ragaszkodik, aki még randira sem hívta eddig, csak bulizni többedmagával.

Nők! Ki érti őket? Mindig az elérhetetlen, a távoli kell nekik!