Van az a mondás, hogy az alagútban a pesszimista a sötétséget látja, az optimista a fényt az alagút végén, a realista a közelgő vonat lámpáit, a mozdonyvezető pedig a három marhát a síneken… Nem nevezném magam optimistának, sosem értettem igazán (talán inkább irigyeltem) azokat az embereket, akik túlzottan reménykedtek abban, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak. A Napos oldal története azt próbálja megmutatni, hogy ez márpedig lehetséges… bármilyen mélyről is indul az ember. Csak egy a lényeg: tenni kell érte. És kitartással, önbizalommal, talán tényleg eljuthatunk a borús helyről a napos oldalra…
Történetünk főhőse, Pat, javíthatatlan optimista. Azt az apróságot leszámítva, hogy ő annak a bizonyos alagútnak a végén nem a fényt, hanem imádott feleségét, Nikkit látja, akit mindenáron vissza akar szerezni. Nehezítésként Pat nem egészséges, pszichés orvosi kezelésre szorul, hogy képes legyen irányítani az életét és kontrollálni a dühkitöréseit. Rögeszméje, hogy az élete egy film, aminek végén a hepiend – Nikki képében – várja. A sztori egy valószerűtlen kirándulás hősünk fejében, amit ő maga narrál… Séta közben megismerhetjük keretek közé zárt életét, az ő boldog-szomorú, kissé groteszk történetét – és mellesleg a Philadelphia Eagles focicsapat aktuális szezonjának fontosabb momentumait.
Matthew Quick 2008-as regénye egyes szám első személyben meséli el körülbelül fél év eseményeit. Pat kikerül az elmegyógyintézetből, amit ő csak „borús hely”-ként emleget, és próbál visszazökkenni abba az életbe, amit hónapokkal korábban otthagyott. Egyetlen célja, hogy jobb emberré váljon, hogy így majd szerelme, Nikki, visszatérjen hozzá. Rengeteget edz, hogy jól nézzen ki, gyakorolja, hogy kedves legyen, szépirodalmat kezd olvasni, hogy Nikki barátai majd ne tartsák bunkónak, és persze minden héten pszichiáterhez jár. Nincs könnyű dolga, mert az elemek és az emberek gyakran összeesküsznek ellene, de ő kitart. Rendíthetetlenül hisz a napos oldalban és a hepiendben. Még akkor sem törik meg, amikor kiderül: évekig volt a „borús helyen”, évek maradtak ki az életéből, és a slusszpoén: Nikki időközben elvált tőle, és új életet kezdett.
A történetet szerintem alapvetően három különböző, egymásba ágyazódó részre lehet osztani: 1. Nikki visszaszerzése projekt, 2. Pat és Tiffany kapcsolata, és 3. az Eagles. Pat természetesen mindent az elsőnek rendel alá. Ez pedig az olvasó számára vicces pillanatokat eredményez – például ízelítőt kapunk néhány nem éppen „hepiendes” irodalmi alapműből, Pat zanzásított kritikáival. Aztán itt van Tiffany, aki szintén problémás eset. Ők ketten egy tipikus „hozzuk-össze-őket-talán-lesz-belőlük-valami” vacsorán találkoznak, de amikor az este végén Tiffany felajánlkozik, hősünk elutasítja – mondván felesége van, akit sosem csalna meg (nagy piros pont neki!). Ezek után a lány követni kezdi Patet – a férfi pedig, hogy lerázza, randira hívja. Egyikük sem túl bőbeszédű, de lassanként kiderül: Tiffany nagyjából az egyetlen, aki valóban megérti, mi zajlik hősünkben, emellett kertelés nélkül, őszintén – néha elég durván – megmondja neki a véleményét. Később közvetítőnek ajánlkozik Pat és Nikki közt – bizonyos feltételek mellett, persze, aminek része lesz egy táncbemutató. A férfi belemegy az alkuba, így hősünk kap egy esélyt, hogy végre kapcsolatba léphessen a szeretett nővel, akit egyébként az egész regény során jótékony homály fed.
A Philadelphia Eagles külön bekezdést érdemel, hiszen ez a focicsapat lényegében Pat családjának mozgatórugója – és mindigis az volt. Az apa megszállott rajongó, a kedve és a hozzátartozóihoz való viszonya pedig mindig a csapat szereplésétől függ. Pat édesanyja, aki amúgy egy kedves asszony, ezt hol tűri, hol sztrájkba lép, hol ő is örül neki, hol teljesen érdektelen. Ez abszolút hihető, de valahol igencsak szomorú. A két testvér, Jake és Pat szintén nagy rajongók, meccsre járnak, eredeti, varrott mezeket viselnek, előbulikat tartanak, éneklik az indulókat, és a hetük egyik fénypontja, hogy együtt nézik a meccset. Érdekes adalékként Pat pszichiátere, az indiai származású dr. Patel szintén Eagles drukker, amit a kultúrák érdekes találkozásának is nevezhetünk. A történet során belekóstolhatunk abba a fanatizmusba, ami amerikaiak millióit mozgatja meg a fociszezon alatt – a bukás okozta dühtől a győzelmi mámorig.
Az olvasó a regény során lassan ráébred, hogy Pat célja kvázi elérhetetlen. Ennek ellenére ő nem aggódik, tudja, hogy a hősöknek előbb el kell bukniuk ahhoz, hogy később győzhessenek. Mert mindig jön egy csavar, ami teljesen más megvilágításba helyez mindent. Pat filmjében is lesz csavar. És talán nem lövöm le a poént, ha elárulom: a végkifejlet pozitív lesz. Bár közel sem olyan, ahogy azt hősünk korábban eltervezte. A sors útjai kifürkészhetetlenek, de Pat végül eljut a napos oldalra…
David O. Russell 2012-es Napos oldala szerintem remekül visszaadja az eredeti mű hangulatát, mégha itt-ott változtatások is történtek. Egy film a filmben, remek sztorival, maradandó karakterekkel. A főszerepet játszó Bradley Cooper például, akit a filmvászon egyik macsó szépfiújaként ismerhetünk, most igazán megkapót alakít. Elhiszem neki Pat rögeszméit, bizonytalanságát, félelmeit, és együtt örülök vele, amikor jobbra fordulnak a dolgai. A Jennifer Lawrence alakította Tiffany pedig a felszínen egy zűrös, zakkant tyúk – de ha mélyebbre nézünk, megláthatjuk azt a sebzett, kétségbeesett nőt, akit padlóra küldött az élet. Ők aztán furcsa pár lesznek! Kettejük, sokszor kacagtató párbeszédekből álló, máskor pedig komoly és szomorú játéka ez a történet.
A film a könyvvel ellentétben a táncversenyt jelöli meg a csúcspontként, megspékelve ezt még egy szinte lehetetlen dupla fogadással is, amiről az eredeti műben szó sem esett. Viszont nagyon sajnáltam, hogy Tiffany Eagles-monológja szintén nem szerepelt a regényben; váratlan volt és vicces (a kisebb hibák ellenére). Pat elmegyógyintézetes barátjának, Danny-nek a váratlan megjelenéseit nem tudtam hova tenni, mivel a könyvben ő mindössze egyszer tűnik fel személyesen. És az Eagles. Nos, igen, a filmben és a regényben más-más fociszezonokba kapcsolódhatunk be, de az élmény ugyanolyan ütős lesz. A mellékszereplő-gárda pedig, Robert de Niroval az élen, remekül készíti elő a terepet, hogy a két főhős sziporkázhasson. Meg is teszik. Nem véletlen a nyolc Oscar-jelölés.
A regény és a film eredeti címe The Silver Linings Playbook. Ez az „Every cloud has a silver lining” mondásra utal, ami szabad fordításban annyit tesz: Minden rosszban van valami jó. Csak meg kell látni… és ha megláttad, ne hagyd, hogy eltűnjön!
Nekem nagyon tetszett ez a történet, és mindenkinek ajánlom, aki nemcsak a szirupos meséket kedveli, hanem szereti, ha a hőse él, küzd, próbálja legyőzni a démonait és próbál túllépni a saját árnyékán. Ha választanom kellene a kettő közül, én a könyvre voksolnék, de ez csak egy vélemény. Döntsd el magad, melyik tetszik jobban!
A_Rézi
