Tegnap ujjongtam: fodrászhoz megyek! Hurrá! Ismét kinéz majd valahogy a fejem és szívesebben nézek a tükörbe, fésülködni is több kedvem lesz talán, ha nem két centis lenövés éktelenkedik a szénaboglya fejem tetején. Már dobtam is egy képzeletbeli szaltót. Imádom a fodrász csajszikámat, Szandit, mert kedves, szép, jókat beszélgetünk és mindig kapok egy kis ízelítőt abból a pörgésből, amiben ő még 24 évesen benne él. Amiben persze én is benne voltam még 3-4 éve, de mostanra maximum az emlékeimből tudom előhúzni őket. Már az odaút is kalandos.

Mindig sógornőm jut eszembe, aki azt mondta: mikor a kislánya először ment oviba, ő pedig ismét beállt a dolgozó nők sorába, csak bámulta az embereket és úgy érezte, neki eddig megállt a világ. Jé, a buszon ilyen kis tv-k voltak és reklámok mentek benne! :) Mosolyogtam rajta, és én is pont ezt érzem, mikor az ikrek nélkül kimozdulok. Sosem voltam bámészkodós, most pedig sokszor azon veszem észre magam, hogy megint rajta felejtettem a szemem valakin. Mert történik valami. Mert változatos a helyszín. Korábban untam, hogy ennyit kell utaznom ahhoz, hogy eljussak egyik helyről a másikra. Most élvezem. A bliccelést kevésbé, mindenen problémázom, lesem, nincs-e ellenőr, de bérletet minek vegyek, mikor két hónapban egyszer jutok el a helyi játszótérnél messzebbre?

Szandinál a szokásos jó hangulat. Hamar kész az új séró, megint sikerült elsumákolnom a hajvágást és most már nagyon hosszú. Nekem ez tetszik. Ő kicsit bosszankodik, de belemegy, mert szerinte szülés óta sokkal jobb minőségű lett a hajam. Köszönet érte, ikrecskék!

Ami ezek után történt, arra nem számítottam és egyáltalán nem kértem az univerzumtól sem. Nem, nem erre gondoltam, mikor arról tettem említést, hogy milyen jó, ha történik valami.

Körtér. 33-as busz. Gyorsan vadásztam egy helyet, mert azt úgy kell, aki végállomáson száll fel, ugye. A helyért ölni tudó, téged egy kung-fu ütéssel arrébb csapó felszállókat kézségesen előre engedem. Én végülis tudok állni is. Nem szeretem a négyes ülőket, most mégis csak ott maradt hely. Nesze neked, előzékenység. Helyet foglalok az ablak mellé és abban a pillanatban lehuppan mellém egy csupa cuki rózsaszín ruhába öltözött 20 év körüli lány, szemben vele pedig leül az anyukája, aki elég gondterhelt arcot vág. Elkezdtem azon agyalni, mennyire fog engem is megviselni az anyaság, mikor a gyerekeim ilyen idősek lesznek, én is ilyen kiégett tekintettel fogok-e a buszon üldögélni, amikor a lány elővette a telefonját és tárcsázott. Senki nem volt kíváncsi rá, főleg nem én, aki egy cm-re ültem tőle, ő pedig üvöltözött, na de tudjuk, a mostani 20 évesek nem törődnek azzal, mit illik, mit nem..azzal sem, hogy magánéletüket egy tömött buszon kellene-e megtárgyalni avagy sem. Affektáló hangon, hadarva beszélt. Arcomat az ablak felé fordítva, menekülő útvonal híján kénytelen voltam meghallgatni a következő párbeszédet:

- Na! Mi van? Mé' nem veszed má' fel, amikor hívlak? Aszontad, visszahívsz! Akkó' meg mé' nem hívsz vissza? Ne hazudjál, ne hazudjál! De most is hazudsz, miért hazudsz? Azt ígérted, nem leszel vele, nem mész el hozzá, mégis ott voltá'. Ne hazudjá', me' tudom! És akkor mié' nem hívtá' vissza? Vele voltá' , nem? Nem ezt beszéltük meg!

Nagy csend. A lány tovább puffog az anyjának.

- Ez lerakta. Lecsapta rám a telefont.

Az anyuka csak a fejét csóválja, de nem szól semmit. Még. A csajszi már több elkeseredettséggel a hangjában, de újra tárcsáz.

- Ezt nem hiszem el, hogy leraktad! Mé' rakod le? Mé' csapod rám a telefont? Tudod, hogy igazam van! Nem? Nem? Megbeszéltük múltkor, hogy nem csinálod ezt. Most meg le se szarsz, nem érdekel, mi van velem. Nem hívsz vissza. Miért szarod le ennyire, hogy mi van velem? - és az az "sz" betűs szó még a többi értelmes mondatában is legalább ötvenszer megjelent, mire így folytatta: - Jól van, tudod, mit? Akkó' nem is kell az egészet folytatni. Ha te így akarod, akkor fejezzük be és hagyjuk egymást békén! - a srác megint letette a telefont a túlsó végén és hősnőnk ismét bambán meredt a telefonjára. Közben mi, akik körülötte ültünk, egyre inkább kényelmetlenül éreztük magunkat és fészkelődtünk a székünkben. Annyira hangos volt. Annyira kiabált. Az anyja próbálta nyugtatgatni.

- Hagyjad. Ne hívd vissza.- mert már látta, hogy harmadjára is tárcsáz. - Nem foglalkozik veled, nem érdekli , mi van veled.- csítította, de a lány csak legyintett rá és idegesen lehurrogta:

- Jó' van, hagyjuk má', hagyjuk má.

Ezek után megint meghallgathattuk magán üvöltő számát, melyben lehordta mindennek az aktuális pasit, aki már kétszer rácsapta a telefont, szóval finoman szólva is magasról letojta, mit érez ez a lány, aki egyre kétségbeesettebben kapkodott utána és tehetetlenségében kiabált vele, utána meg sírt, csapkodott, majdnem engem is eltalált rózsaszín felsőjéből kikandikáló kis ujjaival. Megint letette a telefont. Persze az anyjának utána még könnyes szemmel puffogott egy sort.

- Tudod, anyu, mit fogok csinálni? Kib..ok vele, ki én! Kib.ok. Azt fogom csinálni, amit ő! Elmegyek hozzá. Elmegyek hozzá most,és úgy csinálok, mintha mi sem történt volna. Mint ahogy ő szokott. Na? Na? Erre mit lép?

Ez volt az a monológ és az a pont,mikor eldöntöttem, hogy írni fogok róla. Számomra eddig felfoghatatlan okokból ezek a huszonéves lányok foggal-körömmel ragaszkodnak egy ilyen pasashoz, aki pont semennyire sem értékeli őket. Hihetetlen ez az elszántság, amivel meggyőzik magukat, hogy ez nekik kell és majd ők megmutatják. Szánalmas és sajnálni való, ahogy bizonygatta magának és az anyukájának- na meg persze azoknak is, akik nem voltak rá kíváncsiak, azaz nekünk, a hallgatóságának-, mennyire meg fogja még alázni magát miatta. Mindezt úgy, hogy nem is vette észre. Hogy bemagyarázta magának, a másikat is legalább annyira érdekli, mi lesz a kapcsolatuk sorsa. Nem hallottam a másik felet, de meg vagyok győződve róla, rég tovább lépett. Kis hisztinek fogta fel a hallottakat és lehet, csak erre várt. Hogy végre vége legyen. Amazonunk viszont nem adta fel és háromszor is visszahívta, hogy megmondja neki a maga igazságát. Csak azt nem vette észre, ezzel elárulta saját szenvedését, saját önbizalomhiányát kiteregette és még csak méltósággal sem tudott távozni a helyzetből. Mert, tartsatok bár régimódinak, szerintem egy nő méltósága az egyik legfontosabb dolog. Enélkül egy pasi sem tud felnézni rád. Ha pedig nincs női méltóságod, ki az, aki szeretni fog? Egy ilyen hisztérikusan telefonba kiabáló,majd végül szánalmasan az ajtód alá kuporodó lényre mikor fogsz igazi nőként tekinteni? Már lejátszottam előre magamban a jelenetet, ahogy pink lady-nk elmegy, hogy "kib.on" hősünkkel. Elhatározza, hogy szakít vele, majd mikor odaér, csak kedveskedni és alkudozni fog. Hogy azért még egyszer gondolják már át. Mert mégis. Csak mennyi idő. Csak mennyi energia és átsírt éjszaka.

Szívesen a fejére koppintottam volna, hogy ébresztő! Ez a pasi nem fog téged észrevenni. Előbb foglalkozik majd azzal, akit látszólag nem foglalkoztatja majd, él-e, hal-e. Mert így vannak összerakva. Mindig az kell, aki titkolózik. Akibe nem látnak bele teljesen. Lehet itt mondogatni, hogy tárd ki a lapjaidat, meg ha nem kell neki, akkor mehet is. Valahol minden nő erre vágyik. De nem szabad ennyire megmutatni, mi munkál benned. Főleg, mikor már ennyire látszik  egy kapcsolat egyoldalúsága. Szívem szerint megmondtam volna neki, hogy ezzel nem érdemes egy percet sem foglalkozni. De persze nem tettem. Mert a buszon ülő emberek hallgatnak. Hallgatnak, nem szólnak. De mindnek megvan a véleménye. Főleg arról, hogy a magánélet inkább négy fal közé tartozik. Mégis, azért köszönöm ezt az élményt. Ismét rávilágított arra, milyen sokszor a nők rontják el a férfiakat. A nők kényelmesítik el őket és aztán panaszkodnak rájuk. Holott az egész már sokkal hamarabb elromlott, mint ők észrevették. Szóval, kislány, olyan jó lenne, ha olvasnád ezt a posztot. Valami csoda folytán eljutna hozzád és most az egyszer hallgatnál az anyukádra. Igaza volt. Ő látja jól, te mégis rá haragudtál, nem az idegesítő, flegma, érdektelen hapsidra, aki teljes ignorálást érdemelne tőled,nem mást.