Drága, izgő-mozgó, kotnyeleskedő két ikerputyulim a napokban is szolgáltatott nekem (és remélhetőleg nektek is) írni, sírni - és nevetnivalót. Miközben épp a kisfiammal harcoltam a távirányítóért, (szerinte ugyanis a hangyaháború a tv-ben, plusz a távkapcsoló össze-vissza nyomkodása mindig sokkal izgalmasabb, mint bármilyen mesefilm) kislányom úgy gondolta, a galériaágy lépcsőin való felmászáshoz éppen most jött el az idő. Természetesen félelmet nem ismerve, egyetlen hang nélkül jutott egyre feljebb a kiszemelt „hegycsúcs” felé, ahol végül elérhette volna a vasalásra váró ruhákkal teli kosarat. Kis álma már majdnem valóra vált és elképzelte, milyen nagy gyönyörrel fogja szétdobálni a gondosan összehajtogatott darabokat. Mikor azt hiszed, leleményes vagy, mert olyan magasra tetted, hogy ott biztos nem tudja elérni, rájössz: ők nem ismernek lehetetlent. De persze anya, a „mumus”, itt is közbelépett. Már korábban is megfigyeltem, hogy „csúcsra törő” ambícióitól senki és semmi nem tudja eltántorítani. A játszótéren mindig a nem neki való mászókákhoz vezetett az első útja és mérhetetlen dühbe gurult, ha nem segítettem neki az egyre feljebb jutásban. Csendben konstatáltam, hogy idősebb korában hasznára lehet még a kitartása és én, mint gyermeke céljait támogató, modern anya, segítettem neki. Odatettem a lábát, ahová kellett, majd pikk-pakk eljutott odáig, hogy már az égbe kellett nyúlnom érte, miközben nőttem két centit, és egy balett- táncos is megirigyelte volna spiccemet. Természetesen lehetetlen „missön” volt leimádkozni onnan. A többi anyuka lesajnáló pillantást vetett rám, miközben Laura a kezével a legfelső fokba csimpaszkodva ellenkezett velem, én pedig a lábát fogva magyaráztam, először higgadtan majd magasabb hangfekvéssel, hogy ha ezt így folytatja, a földdel lesz közelebbi barátságban, szülőanyja pedig a rendőrséggel. Ilyen előzmények után felkészülhettem volna, hogy négy fal között is produkálja majd ezt a mutatványt, de megint lebecsültem a képességeit. Te ne kövesd el ezt a hibát! :)

 Van egy, a kismamák körében igen népszerű közhely: ha csend van a gyerek körül, ott valami rosszalkodásra számíts! Ez teljesen igaz. Konkrétan meghűl a vér az ereidben és egy szempillantás alatt a lehető legrosszabb eshetőségek futnak át az agyadon: lezuhan, összetöri magát, kórház, mentő, önvád, tehetetlenség, „felelőtlen vagy, nem tudsz rá vigyázni”! De felül kell rajta kerekedned, ezért nem kiabálsz rá egyből, még ha minden porcikád ezt is sugallja a pánik fogságában. Lapos kúszásban, szinte észrevétlenül mögé kerülsz, ezer miatyánkot mormogva magadban. Mindenhonnan szakad rólad a víz és az az egy méter távolság egy km-nek tűnik ilyenkor, de mégis odaérsz. Kislányod persze nagyon jól szórakozik, kacag, te pedig úgy érzed, rajtad nevet. De miért nem érti, milyen nagy bajban volt? Neki ez is csak egy játék. Persze miután lelked vihara csillapodik, kezded őt is megérteni. Miért nem vagyunk mi is ilyenek? Hányszor tehetnénk meg, hogy egy veszélyes helyzetbe csak úgy belevágunk, lesz ami lesz? Ehelyett nyávogunk és sajnáltatjuk magunkat. Újabb példa arra, hogy a pici gyerekek minden egyes nap tanítanak téged és új távlatokat nyitnak meg előtted. Ők segítenek, hogy más nézőpontból kezdd szemlélni az életet.

Apa persze hazajött és kb. öt perc alatt elintézte a dolgot: kiműtötte az alsó lépcsőfokot és kislányom most már csak akkor tudna felmászni, ha benne lenne az a bizonyos „iksz”. Persze sosem lehet tudni. Résen leszek. J Nekünk, szülőknek sem szabad elfelejteni a hiányzó elemet, amikor reggel kómásan szeljük lefelé a lépcsőfokokat, mert elég nagy lett a szünet.

Mielőtt nyugodtan hátradőlhetnénk, kis trónörökösünk ekkorra a másik szobában már nyakig belebújt a komód alsó fiókjába, kirámolta onnan a neki nem tetsző törölközőket, hálózsákokat és dacára minden szidásnak, hevesen magyarázott és mosolygott. Ez elindított bennem egy újabb kérdéssort. Akit tudja, feleljen rá. Miért van az, hogy amit nem szabad nekik, azt mindig megteszik, annak ellenére, hogy tudják: már olyan vagy, mint a Campona papagája. Ezerszer elismétled ugyanazt a tiltást. Genetikailag belénk van kódolva az ellentmondás, esetleg az én ikreim extrémen ellenkezőek? Összeszedtem azokat a használati tárgyakat, amelyek megszenvedik ikreim által a „nem rendeltetésszerű” használatot.

1. Konnektor. Mosolyogva matat benne mutatóujjával, miközben téged néz. A villásdugót kitépi és hasztalan próbálja visszarakni. Jobbik esetben minden arrafelé „vetődő” tárgyat, játékot is belepróbál, hátha valamelyik passzol oda. Kudarc esetén a nyafogás garantált. Papagáj anya és ellenkező gyerek-effektus.

2. Tévé, távirányító. A legtöbb baj forrása. Kizárt ugyanis, hogy kibírják nyomkodás nélkül. Hiába kérted meg már többször is, hogy ne tegyék. Ha kiteszed eléjük, mint csali, biztos, hogy megbuknak a „vizsgán”. A tv-ben éneklő alakokat, főként A kis herceg rókáját mindig meg kell tapizni, hátha egyszer kimászik és meg is lehet simogatni. Türelmes kérés: lepereg. Hangosabb felszólítás: süketnek tetteti magát. Ordítás: talán hat. Legtutibb módszer: odamész és elhozod. A nyüszögésre itt is befizethetsz.

3. Asztalon fellelhető tárgyak, etetés közben. Kísértés felsőfokon. Mi az, hogy anya megfoghatja az üdítős dobozt, a margarint, a felvágottat, a kést, kanalat, mindent? Megoldás: semmi ne legyen az asztalon. Még így is lesz elég dolgod, mert egyikük az asztalra teszi mindkét lábát, a másik nem hajlandó úgy enni, hogy a szájába adod. Csakis, ha az etetőszékére teszed. Ezért türelmetlenül dobol kis ujjaival, jelezvén, hogy : „Jön már az a kaja végre vagy még sokat szöszmötölsz?”

4. Játékok. A lakásban mindenhol, amerre a szem ellát. Mindenképp tiltólistás mondatok: Ne pakold ki a dobozból! Ne dobáld! Hasztalan a közös elpakolással is fáradni, bár jobb napjaikon besegíthetnek. Ha nem pakolsz, akkor taposol rá a leghangosabban éneklő lepkés csodára vagy zenét imitáló, körbe-körbe forgó kiskutyára , mikor épp elszenderedtek. Esetleg ha bemész betakarni őket, biztos a lábad alá kerül valami, ami megreccsen, felzizzen, megcsörren, stb.

5. Kuka. Itt egy elv van: ami nem oda való, beledobják, ami oda való, inkább megkóstolják. Akár a földről is. Legjobb sztori: maradék joghurt falatozása a kukából, miközben te nekik háttal halálos nyugalommal mosogatsz.

6. Mosógép. Ha valamit nem találsz- legyen az tiszta ruha, labda, konyharuha...itt megleled. Szintén buli nyitogatni a mosószer- adagoló dobozt és nézni, anyában hogyan munkál közben az ideg.

7. Zokni. Olyan nincs, hogy egész nap rajtuk legyen. Ha az egyik leveszi, muszáj utánozni. Dorgálás esetén: levett zokni felkap és rohanás megállás nélkül! Anya úgysem tud elkapni.

Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy amikor cinkostársak, anya csak ünneprontó szerepet tölt be. Viszont ha ölre mennek egy játékért, egyből bölcs igazságosztóvá kell avanzsálnod, ők pedig kétségbeesetten tőled várják a megoldást. Te persze legtöbb esetben csak a kezed tárod szét és reménykedsz, nem tart sokáig a mosolyszünet. A kisebb balesetek esetén is jó azért, hogy mindig kéznél van anya, akit meg lehet ölelni, sírva oda lehet rohanni, még akkor is, ha nem is estünk olyan nagyot. Anya úgyis örül, hogy megint lehet dédelgetni. A lényeg úgyis ez. Tudni, hogy anya mindig mellettünk áll, akkor is, ha rosszak vagyunk, akkor is, ha jók, esetleg akaratosak, vagy épp csak egy kis vigasztalásra vágyunk. Mert a két kicsi testbe bújt, határait szüntelen feszegető utódunk csak így élhet teljes életet. Ha megtapasztalja saját és szülei határait is. A „harc” pedig soha nem ér véget, mert mindkettőnknek más a célja. A szülőnek az útmutatás, a gyereknek pedig önmaga megtalálása. Ez bizony elég rögös út, de nem unalmas, az biztos.

 Na persze kellő humorérzék nélkül az ikres anyamedve is maximum az új pszichiátriai intézet tiszteletbeli tagjává válhatna és mindenképpen követelhetne magának ott egy ágyat. A képzeletbeli papíron pedig ez a diagnózis állna: „kóros aggódás, fegyelmezés és túlzásba vitt játékpakolás miatti pszichés zavarok, ágynyugalom javasolt”.

Zöllner Ági