Furcsa visszagondolnom azokra az időkre, amikor még nem ismertem Anita Blake-et, ezt a tűzről pattant, vicces és vagány hölgyet, aki apró termete ellenére is szembeszáll a sötétség gonosz erőivel, és győzedelmeskedik is felettük…
Laurell K. Hamilton Bűnös Vágyak című regényére teljesen véletlenül bukkantam, hét évvel, tizenhat nagy- és kettő kisregénnyel korábban. Ez az első Anita Blake, a vámpírvadász kalandjai közt. A takaros külső letehetetlen belsőt rejtett, teljesen magába szippantott egy teljesen új világ. Az írónő egy komplett univerzumot épített fel háttérnek, ami természetfeletti szereplőit leszámítva, ugyanolyan, mint a miénk. Ettől izgalmas, ettől hihető. A vámpírok létezése nemcsak, hogy nem titok, de törvényben engedélyezett. A paranormalitás a mindennapok része. Alakváltónak vagy boszorkánynak lenni már korántsem meglepő, minthogy találkozhatunk démonokkal, zombikkal, tündérekkel is. Helyük van a társadalomban, és magukkal hoztak jónéhány szokást, közösségi helyet és persze nem hétköznapi ellenfelet…
Egy vámpírokról szóló történetnek nem meglepő, ha Bűnös Vágyak a címe. De itt funkciója is van. Egy sztriptízbárt jelöl, ahol valóra válhatnak halandók és halhatatlanok legvadabb álmai egyaránt. Színpadán, sztriptíz közben valakit véresre karmolnak, valakinek átharapják a torkát, mások kéjtől remegve halnak meg úgy, hogy még többet akarnának. Megint mások egy-egy szemfényvesztő vámpír rabszolgáivá válnak egy életre – talán azon túlra is… Ez már rég nem Kansas! És rég nem egy átlagos lányregényt olvasunk! A Bűnös Vágyak méltó a nevéhez, és a tulajdonosához is: veszélyesen szexi – a végletekig.
És, hogy milyenek a Hamilton-féle vámpírok? Először is, nem járkálnak nappal, hanem alszanak. A karó megöli, az ezüst, a kereszt, a szenteltvíz lelassítja, a tűz elemészti őket. Emberi külsővel és természetfeletti fizikai erővel rendelkeznek. Vannak köztük családosak, békés természetűek, egyházi emberek (bizony!), és hívők; illetve, pénzért mindenre hajlandó bűnözők és megalomán tömeggyilkosok is. De ezzel együtt még mindig közelebb állnak a régi, sötét horrorok szörnyeihez, mint napjaink tinivámpírjai. Vért isznak – valódit, frisset, és ezt élvezik; egyetlen pillantásukkal rabszolgájukká tehetnek, magukba bolondíthatnak bárkit.
Mondhat bárki bármit a vámpírokról, valóban érdekesek. Ez is benne van a munkaköri leírásukban, mint a vérivás, meg az éjszakázás. (Anita Blake)
Hősnőnk Anita Blake, halottkeltő. Vagyis elhunytak feltámasztásából él, és már rég nem amatőr. Mindemellett vámpírvadász – a vérszívók közt néhány kivételtől eltekintve csak „Hóhér”-ként ismeretes. Ez első ránézésre nevetségesnek tűnik. Hogy lehetne egy százötven-százhatvan centis, vékonyka, szép arcú leányzó a vámpírok rettegett ellensége? Úgy, hogy kicsi, de arányos termetét, illetve emberi mivoltát, egy hadsereget is megszégyenítő fegyverarzenállal és csípős beszólásokkal kompenzálja. Emellett áldozatainak száma olyan magas, hogy az még a vámpírok közt is gyakran félelmet kelt. A regény egyes szám, első személyben íródik, ezért elég pontos képet kapunk róla. Ismerjük a gondolatait, a félelmeit, a vágyait. Egy nőt látunk, néhány tipikus és néhány kevésbé tipikus komplexussal, akit sokszor igenis megijeszt a rengeteg szörnyűség, amit látni kénytelen. Nem egyszer tanácstalan és bizonytalan. A harag és a düh viszont esetében jó tanácsadó – ha igazán „bepöccen”, a rosszfiúk közt kő kövön nem marad. Morbid humora, és szókimondó, éles nyelve pedig, amivel néha ő szítja az indulatokat saját maga ellen, csak egy újabb érdekes darab a kirakósból. Ezek teszi emberivé, tökéletlenné, és ezért szimpatikussá őt.
Sokan nem értékelik a humorom. Ha kevesebb lenne az önbizalmam, azt gondolnám, hogy nem vagyok vicces. (Anita Blake)
Ha a főhős jelleme kusza, akkor legalább annyira homályos a mellékszereplőkhöz való viszonya is. Itt van például Edward - nem összetévesztendő az Alkonyat-sorozat fényben csillogó tinibálványával, nem! Annál is inkább, mert ez az Edward egy érzelmek nélküli bérgyilkos, aki, miután megunta, hogy embereket tesz hidegre, mert az túl egyszerű; átképezte magát szörnyvadásszá. Ő és Anita együtt harcolnak, bármikor megmentenék egymás életét, ugyanakkor Edward gátlások nélkül megkínozná a nőt egy információért. Vagy itt vannak a rend büszke őrei: a hegyomlás-termetű, nyugodt Storr őrmester, aki amolyan apa-karakter, és a rendetlen, „mintha-mindig-sötétben-öltözne-fel”, altesti poénokkal dobálózó Zerbrowski őrmester. A magas, szőke, magánnyomozó barátnő, Ronnie, aki teljesen Anita ellentéte. Vagy Philip, a harapásfüggő áldozattípus, meg Willie, aki vámpírnak jobb, mint embernek volt…
A történet legellentmondásosabb, legtitokzatosabb személyisége (és a folytatásokban is az marad) kétségkívül Jean-Claude, a Bűnös Vágyak tulajdonosa. Sima modorú, fekete hajú, zafírkék szemű, jóképű francia fickó – megfelelő, szexi akcentussal. Mindemellett vámpírmester. És Anita hódolója. Mindenáron el akarja csábítani őt, és nem válogat az eszközökben, hogy megszerezze ma petit-jét. Anita elutasítása pedig, ahogy az lenni szokott, csak tovább szítja a tüzet. De a „Hóhér”-nak elvei vannak:
Én nem randizom vámpírokkal! Megölöm őket! (Anita Blake)
Persze az elvek arra valóak, hogy az ember lánya idővel átértékelje őket…
Az első könyv története szerint, halottkeltőnk egy szűkkörű lánybúcsúra érkezik a nevezett lokálba, de csapdába csalják, megzsarolják, és kényszerítik, hogy nyomozzon a városban történt vámpírgyilkosságok ügyében. Ezt maga a Város Úrnője adja parancsba – mivel ő nem szokott kérni, csak fenyegetni, illetve megfélemlíteni. Az Úrnő egy ősöreg vámpír, egy eltorzult lelkű szörnyeteg, akit meglepő, de zseniális módon kislánybőrbe bújtatott az írónő. Remek a kontraszt, nem gyakran szoktunk rettegni egy gyerektől – de tőle igenis lehet… Az egyes szám, első személy miatt nem kell attól tartani, hogy hősnőnket valami végzetes baleset éri (és persze ott a rengeteg folytatás is). Bár Anita megsérül, többször elveszti az eszméletét, amit Hamilton víziókkal hidal át, DE életben marad. Megoldja az ügyet, elteszi láb alól a gonoszt, gyászolni, örülni és dühöngeni is lesz oka.
Az írónő végig fenntartja a feszültséget a sodró cselekménnyel, a meglepő fordulatokkal és az ellentmondásos alakokkal. Azt hiszem, ebben van sikerének titka. Nem tudni, kit mi vezérel, ki melyik oldalon áll, a jó és a rossz közti határok teljesen elmosódnak, kétséges, hogy kiben lehet megbízni. A regényfolyam során pedig, az egyre több szereplőnek hála, a szálak még kuszábbak lesznek. Vámpírok, zombik, likantrópok, fekete mágusok közt Anita Blake leginkább csak önmagában bízhat (csakúgy, mint egy átlagos lány napjainkban) – másokban nehezére esik, hiszen, ha rosszul választ, belehalhat. És így ő veszítheti a legtöbbet… no és persze mi, olvasók…
…mert: Vigyázat, a sztori súlyos függőséget okozhat!!!! Személyes tapasztalat...
A_Rézi
